A kozmosz

Hol a helye az embernek a világegyetemben?

Az ókori világ az univerzumot háromemeletes házként értelmezte, ahol az emelet a mennyország, ahol Isten és az ő angyalai vannak; alul helyezkedik el a halottak birodalma, és középen a föld, amelyen növények, állatok és emberek élnek. Egy ilyen világegyetemben az emberek fontossága magától értetődő volt. Az isteni és a teremtett világ között helyezkedtek el, és így arra voltak hivatottak, hogy a kettő között közvetítők legyenek.

A modern tudomány gyökeresen megváltoztatta ezt a nézetet. Elveszve, egy kis bolygón élünk, bolygónk csak egy a milliárd közül, amelyek egy csillag körül forognak, egy közepes méretű galaxisban, egy folyamatosan bővülő világegyetemben. A hit, hogy a dolgok elrendezésében központi szerepünk van, ma már abszurd és kérkedő állításnak tűnik.

Ha megnézzük, az embernek már a Bibliában is ugyanez a tapasztalata. A 8. zsoltárban az ember felnéz a hatalmas éjjeli égboltra, amely telis-tele van csillagokkal, és önkéntelenül is ezek a szavak tolulnak ajkaira: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá? (4.v.) Már a Biblia-korabeli ember számára is volt valami nyugtalanító az univerzum hatalmasságában.

A következő versben azonban a zsoltáréneklő a hitéből fakadó meggyőződés miatt összeszedi magát: „majdnem isteni lénnyé tetted.” Az ember helye a világegyetemben a végső elemzéskor a minden élet Forrásával való kapcsolatából fakad. Isten nem azért választotta őt, mert ő a leglenyűgözőbb az összes teremtmény közül; magában törékeny és pici, az ember nem sokat ér. Nagysága nem tulajdonságaiban, hanem Isten meghívásában áll: Isten hatalmat adott neki keze műve fölött (6.v.)

Itt egy másik problémába ütközünk. Az ige „hatalmat adni, hatalmat gyakorolni” negatív csengésű is lehet. Az embernek joga lenne, sőt kötelessége, hogy a többi teremtményre ráerőltesse akaratát? Hát nem a föld kincseinek szertelen kihasználása okozott annyi kárt; hát nem ettől szenvedünk ma is?

Az ige, amelyet „hatalmat gyakorolni”-nak fordítunk, először is egy király tettére utal – és Izraelben a király feladata nem a nép elnyomása, hanem inkább az igazságosság és a béke biztosítása volt a társadalom részére. Arra kellett a hatalma, hogy az erős ne nyomja el a gyengét, hogy a különböző csoportok között harmónia uralkodjon. Helyesen értelmezve tehát az ember szerepe a Biblia szerint az, hogy intelligenciáját és kreativitását kihasználva az univerzumot mindenki számára otthonná, lakhatóvá tegye. És e kozmikus béke keresését úgy kell kezdenünk, hogy belső békét alakítunk ki Istennel, a béke Forrásával. Máskülönben csak saját elképzelésünket erőltetjük rá a körülöttünk levő világra.

Hogyan kell ma az embernek a bibliai teremtéstörténetet olvasnia?

Egyértelmű, hogy Bibliánk elején a teremtéstörténet nem a modern tudomány ismereteire épül. Emiatt néhányan azonnal elutasítják. Mások erre úgy reagálnak, hogy megpróbálják bebizonyítani, hogy a Biblia története közelebb van az igazsághoz, mint a modern teóriák. Találhatunk kiutat abból a vitából, ami sokszor a süketek párbeszédére emlékeztet?

Először is, az állítólagos konfliktusra a hit és a tudomány között magukban az írásokban kevés bizonyítékot találunk. A Teremtés könyve első fejezete a maga módján „tudományos,” hiszen körültekintő megfigyelésekről és a kategorizálás szeretetéről árulkodik. A 12. vers például a különböző növényeket különbözteti meg egymástól, épp úgy, mint a szaporodástan – a füveket, amelyeknek nincs látható magjuk, a gabonákat, amelyek magja felül látható, és a fákat, amelyeknek magjai a gyümölcsökben rejtőznek. Ez azonban nem a korabeli tudományos leírás, mert tudomásunk szerint a biblia szerzői nem rendelkeztek sem a tudomány módszerivel, sem pedig annak eszközeivel.

Az igazi különbség a bibliai elbeszélés és a tudományos kutatás között a világegyetem eredetét illetően nem annak módjában, inkább a feltett kérdésekben rejlik. Míg a mai orvosokat és a fejlődésbiológusokat az hajtja, hogy megértsék a mechanizmusát annak, ahogyan a világ és az élet – ahogyan ma ismerjük – létrejött, a Biblia szerzői azon igyekeztek, hogy Izrael történelmét és annak Istenét az emberiséghez és a világegyetemhez mint egészhez kössék. Meg akarták vallani hitüket, hogy az ő Istenük valóban egyetemes, és minden létező létrejöttében és sorsában hangsúlyosan jelen van.

A történetek, amelyeket elmesélnek, arra próbáltak rávilágítani, hogy a világ, ahogyan ismerjük, mennyire következik ennek az Istennek az identitásából. Mi következik a világ alapvető tulajdonságaiból, amelyet Isten teremtett, és mi az, ami eltávolodás attól, ami Isten teremtményévé tette? Hogy ily módon megértsük saját eredetünket, meg kell ismernünk a helyes élet példáját. A Biblia szerzőinek célja tehát korántsem egyfajta teoretikus elmélet volt. Az ő törekvésük célja része volt annak, amit a Biblia bölcsességnek nevez: megpróbálni olyan életet élni, amely harmóniában van a körülöttünk lévő világgal.

Ha a Biblia teremtéstörténetét úgy akarjuk szemlélni, mint egy tudományos teóriát vagy egy filmet arról, hogy „hogyan is történt valójában,” csalódásra ítéljük önmagunkat. Ha azonban életünk értelmét akarjuk megérteni, akkor megérzéseinkre hagyatkozva messzire juthatunk. Ha a végén minden Istenhez jut vissza, akkor a Vele való kapcsolatunk megadja a kulcsot ahhoz, hogy egy valóban jelentős élet részei lehessünk.

Printed from: http://www.taize.fr/hu_article3694.html - 24 May 2019
Copyright © 2019 - Ateliers et Presses de Taizé, Taizé Community, 71250 France