2006. március 24. és 26. között Esztergom a Taizéből kiinduló „Bizalom zarándokútjának” volt az állomása. Azon a pénteken a központi buszpályaudvar zsúfoltabb volt a szokásosnál és sokan keltek át a hídon a hátukon hátizsákkal.

Több száz fiatal érkezett Magyarország és Szlovákia különböző részeiből, de jöttek fiatalok Erdélyből, Vajdaságból, Ukrajnából, Bécsből és Németországból is. Az útja mindannyiuknak a nyilak mentén Esztergom központjába, a sárga barokk templomba vezetett, ahol a fogadás várta őket.

Több év óta már rendszeresen találkoztak egymással a magyar és szlovákiai fiatalok Taizében vagy az év végi Fiatalok Európai találkozóin. Tőlük származott az ötlet, hogy szervezzenek egy közös találkozót Magyarországon, a szlovák határhoz közeli Esztergomban. Petra így emlékszik vissza: „Ugyan a szlovák határtól néhány kilométerre nőttem fel, de egészen Taizéig kellett jönnöm ahhoz, hogy egy szlovákkal beszéljek.”

Egyszerű vendégszeretet

Az esztergomi Szent Péter és Pál Belvárosi Plébánia látta vendégül a „Bizalom napjai” találkozót, ahol majdnem mindenki számára sikerült családoknál szállást találni. „Miután megérkeztem, egy családhoz küldtek, ahol majd a találkozó alatt fogok aludni”, mondja Orsi Dél-Magyarországról. „Természetesen aggódtam, amiatt, hogy két másik ismeretlen lánnyal kell együtt lennem egy olyan családnál, amelyiket egyikünk sem ismer. Világosan azt éreztem, hogy szokatlan ez a mértékű bizalom. Szokatlan volt nekem is, de a családnak is, aki ajtót nyitott nekünk.”

Mária Nyugat-Szlovákiáról így emlékszik vissza: „Meglepődtem, hogy egy idős özvegynél kaptunk szállást, aki a külvárosban, nagyon egyszerű körülmények között lakott. Csak egy konyhája volt, ami egyben a hálószobája is volt, és egy másik szoba, ahol fekhelyeket készített számunka, az öt vendégnek, akit szeretett volna vendégül látni… hirtelen úgy éreztem magam, mintha egyszerre egy távoli országban lennék vagy sok-sok évvel ezelőtt… De az egész szegénységet a hatalmas szeretete túlragyogta!”

„Dénes, Gabi, és a gyerekek, olyan szeretettel fogadtak minket“, emlékezik vissza Olivér Budapestről. „Először meg voltak lepődve, mert öt lányt vártak, ehelyett hárman fiúk mentünk. A falnak dőlve nézték a konyhában, ahogy éjjel érkezés után vacsoráztunk, olyan vicces volt. Suttogva beszélgettünk, mert a gyerekek már lefeküdtek. Úgy szerettem ott ülni a konyhában, és beszélgetni velük az étkezés után. Vasárnap, amikor eljöttünk, kijöttek a kapuba integetni. Ez annyira jólesett. Olyan régen volt ilyen utoljára, hogy integetett nekem valaki a kapuból, amikor elmentem. Mintha simogattak volna, annyi szeretet volt benne.”

„Sebezhetőség”

A három nap programja ugyanolyan egyszerű volt, mint ahogy Taizében lenni szokott: közös imádság minden résztvevővel, bibliai bevezető az egyik taizéi testvérrel, megosztás kis csoportokban, műhelyfoglalkozás és beszélgetés különböző témában. A szombat reggeli elmélkedésnek kiindulópontja a Nagy Karthauz-i kolostor perjelének a gondolata volt, amelyet Roger testvér halála utáni napon fogalmazott meg: „Roger testvér halálának drámai körülménye nem más csupán, mint külső lepel, mely még világosabbá teszi sebezhetőségét, amit úgy gondozott, mint egy ajtót, melyen keresztül Isten előszeretettel érkezik hozzánk.” A fiatalok Esztergomban kis csoportokban beszélgettek a kérdésről, hogy vajon mindnyájan megvagyunk-e arra hívva, hogy egy bizonyos Isten előtti sebezhetőséget gondozzunk magunkban. Mit jelent sebezhetőnek lenni? Egyáltalán lehetséges-e magunkban a sebezhetőséget ápolni?

A délutáni műhelyek témái rendkívül színesek voltak, mint „Teljes életre szóló igent mondani”, „Cigánymisszió”, „Az ikon teológiája”, „A hűtlenek: Péter és Júdás”, „Zenés meditáció” a görög katolikus egyházközség kórusával, és még több minden más. Miloš Semptéből (Dél-Szlovákia) írja: “Örülök, hogy eljöttem Esztergomba. Az embernek szüksége van ilyen alkalmakra, hogy újratöltse az elemeket ebben a rohanó világban.” Zuzana Pozsonyból elismeri, hogy „nem tudtam, hogy mi vár rám Esztergomban. Bevallom, hogy a hely, és a nemzetközi hangulat vonzott ide. De most nagyon örülök, hogy eljöttem és kipróbáltam. Korábban nem ismertem Taizét. Először is az imádságok érdekeltek. Nagyon különleges volt, hogy a nyelvi nehézségek ellenére ilyen közel kerültünk egymáshoz ennyire rövid idő alatt.” Zoltán ezt írja Erdélyből: Ezekben az időkben, amikor olyan nehéz az egységet építeni, nagy megtapasztalás volt számomra, hogy lehetséges szeretetben és nyitott szívvel élni.”

Az ismeretlen szomszéd

Janka Pozsonyból a következőket írja a találkozó után: „Nemcsak a régies Duna-parti város hangulata bűvölt el, hanem a találkozó élénksége, amit a bizalom és vendégszeretet hangulata jellemzett. Mi volt olyan különleges A bizalom napjaiban? Talán az, hogy magyar környezetben voltunk, ami azért különböző érzéseket kelt néhány szlovákban. Tudatára ébredtem annak, hogy a Bizalom Zarándokútját olyan távlatokban járjuk, ahol a geopolitikai és történeti kérdések nem jelentenek problémát, sőt, egyenesen abszurdnak tűnnek. ’Ami vagy, az Isten ajándéka számodra, és amivé válsz, az a te ajándékod lesz Istennek.’ Ezek azok a szavak, amiket hazaviszek a találkozóról Esztergomból. Ezt a gondolatot egy másik résztvevő írta nekem, akit sajnos nem ismerek. Magyarul írta, de ez minden embere igaz, függetlenül attól, hogy melyik országból jön, vagy melyik egyházhoz tartozik.”

Martin Trencsénből (Észak-Szlovákia) így emlékszik vissza: „Ezekben a napokban felfedeztem az egység lelkületét. Valami különleges volt jelen: mindent fordítani kellet, pedig évtizedek óta élünk egymás mellett. Most Esztergomban rájöttem arra, hogy mennyire hasonlóak vagyunk. Ha egy cél felé haladunk, talán nincs is más út számunkra, mint hogy közösséget alkossunk. Ez a találkozó nekem jelképesen a magyar-szlovák kapcsolat és barátság elmélyítéséről is szólt. Remélem, hogy ez a nagyszerű kezdeményezés, hogy mi szomszédok találkozunk, megismétlődik, és talán hagyománnyá is válik. A bizalom napjaitól bátorítást kaptam ahhoz, hogy tegyek is ezért valamit.”

Balázs Esztergomból a találkozó gyakorlati előkészületeiben segített: „Fülembe csengenek most is azok a szavak, amikor az egyik taizéi testvér azt mondta a végén, hogy mekkora öröm volt a sok szlovák és magyar fiatalt együtt látni, békében, szeretetben, a különbözőségeink ellenére. Ezért a jövőben is tennünk kell. S hatalmas dolog az, hogy ők Taizéből látják ezeket a sebeket és orvosolni próbálják... Az elmúlt napok bebizonyították számomra, hogy ez az út jó és folytatandó. A közös tapasztalat komoly integráló erő mindannyiunk számára...“

Katarina Pozsonyból írja: „Olyan szép volt a magyarokkal találkozni és a vendégszeretetüket élvezni. Annak ellenére, hogy egészen közel élünk egymáshoz, szinte semmilyen lehetőség nincs a találkozásra. A bizalom napjai közelebb hoztak minket egymáshoz. Valamit belőlük és belőlünk is megértettem a három nap alatt: különbözőek vagyunk, de ugyanakkor nagyon közelállók is, valamilyen értelemben összetartozunk. Olyan jó volt magyar szót hallani, amit utoljára nagyon régen hallottam, még a nagyszüleimtől... Fontos, hogy keressük az utakat, a hidakat, és fontos, hogy elinduljunk rajtuk. Amikor úgy kelünk át egy hídon, hogy nem tudjuk, mi vár ránk a másik parton, amikor egy kis bátorsággal és bizalommal elhagyjuk a biztonságaink világát, Isten maga fog minket átsegíteni a fennmaradó akadályokon, és olyan helyekre vezet, amiket nem is ismertünk előtte. Dávid hálaimája jut eszembe: „Kivezetett a szabad térre engem,... Istenem által ugrom át a falat,... kiszélesítetted alattam lépteimet.”

A híd

Néhányan azt mondják, hogy az esztergomi híd ennek a régi és bonyolult szomszédságnak a megtestesítője: még abban az időben épült, amikor a híd két oldalán az ország az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. Az I. világháború a hidat két ország közötti határrá változtatta. A II. világháború alatt pedig a hidat lerombolták. Ezután csaknem 60 éven keresztül a két államnak nem sikerült megállapodnia az újjáépítésről. A hidat végül 2000-ben, Európai Uniós támogatással építették újjá. – „Mi szlovákok és magyarok, mindketten főleg Nyugat felé tekintettünk az elmúlt 15 évben”, mondja László Budapestről, majd így folytatja: „Elfelejtettük, hogy van itt egy szomszéd is a közelben. Úgy tűnik, sokkal nehezebb egymás felé néznünk. De a híd itt van, minden nap...”