Alois testvér 2013

Négy javaslat, hogyan fakasszuk fel az Istenbe vetett bizalom forrásait

Tavaly év végén a berlini találkozóra megjelent „Egy új szolidaritás felé” című levél továbbra is segít bennünket a három éves keresésünkben. A 2013-as évet a következő kérdés megválaszolására szenteljük: „Hogyan fakasszuk fel az Istenbe vetett bizalom forrásait?” XVI. Benedek pápa által elindított „Hit éve” is erre biztat. Az alábbiakban négy javaslat olvasható.

Első javaslat – Beszélgessünk személyes hitünk fejlődéséről


Mi az életünk értelme? Hogyan viszonyuljunk a szenvedéshez és a halálhoz? Mi vezet az életörömhöz?

Ezekre a kérdésekre minden nemzedéknek és minden embernek magának kell válaszolnia.

A kész formulák nem válaszok.

„És ha mégis létezik Isten...?” Az Isten létezésére vonatkozó kérdés továbbra is időszerű, de ezt ma egészen másképpen kell föltennünk.

Korunk az egyént helyezi középpontba, de ennek pozitív oldala is van: értékké teszi az emberi személyt, szabadságát és autonómiáját.

Az Istenben való hit már azokban a társadalmakban is egyre kevésbé magától értetődő, ahol a vallás nagyobb súllyal van jelen a hétköznapokban: a személyes döntés megkerülhetetlen.

„[Isten…] megközelíthetetlen világosságban lakik, akit senki ember nem látott és nem láthat.” (1Tim 6,16). Pál apostolnak ez a kijelentése sokatmondó a mai ember számára. Milyen következtetéseket vonhatunk le ebből?

Keressük együtt a válaszokat, beszélgessünk másokkal, hívőkkel, agnosztikusokkal és nem hívőkkel is! A hit és kétely között húzódó válaszvonalat a hívők éppúgy ismerik, mint a nem hívők.

Ha hitük kifejezésekor a mai istenkeresők kevésbé határozott állításokat tesznek, mint elődeik, az nem azt jelenti, hogy gyengébb a hitük, hanem csak azt jelzi, hogy fogékonyabbak Isten transzcendenciájára. Nem akarják Istent fogalmakba zárni.

Ha senki sem láthatja Istent, akkor hogyan állíthatták az első keresztények, hogy Jézusban Istent látjuk? „Ő a láthatatlan Isten képmása” – írja ugyanaz a Pál apostol (Kol 1,15).

Jézus Istennel egy, valóságos Isten és valóságos ember, szétválasztás és keveredés nélkül. Mennyi történelmi vitában és küzdelemben kristályosodott ki az Isten misztériumát kifejező paradox állítások értelme! Ezek azonban nem léphetnek a személyes istenkeresésünk helyébe, csak irányjelzőik lehetnek.

Jézus egész lénye és minden tette azt mutatja meg, hogy Isten szeretet, Isten szívét fedi fel számunkra. Isten nem önkényes akarat, hanem az, Aki szeret minket.

Az első keresztények arról tanúskodtak, hogy Jézus feltámadt a halálból, és Istenben van. Eljön, hogy kincset helyezzen azok szívébe, akikkel találkozik, s ez nem más, mint Isten élete. Ez a kincs személyes jelenlét is, neve: Szentlélek. Ő az, aki vigasztal és bátorít.

Az „Atya”, „Fiú” és „Szentlélek” nevek azt jelentik, hogy Isten közösség, kapcsolat, dialógus, szeretet... olyan egység, amelyben a három egyet alkot. Így a keresztény hit olyan paradoxont tartalmaz, amelynek soha nem tudjuk kimeríteni az igazságát.


Második javaslat – Keressük a Krisztussal találkozás helyeit


Jézus nem elméletet tanított; hozzánk hasonló emberi életet élt, azzal a különbséggel, hogy benne Isten szeretete anélkül ragyogott, hogy a legkisebb árnyék vetült volna rá.

Mégis már életében sokan bizalmatlanul fogadták: „megháborodott” (Mk 3,21), „és egyenlővé tette magát az Istennel” (Jn 5,18).

Senkinek nem kötelező hinni benne. A hit mindazonáltal több, mint egyszerű érzelem. A hit ésszerű tett is: lehetséges a belátásokon alapuló döntés a Krisztusban való hit mellett.

Mitől lehet Jézusban hinni? Miképp lehetséges, hogy kétezer év óta annyian követik őt? Nem az alázatossága-e a kulcs? Soha nem erőltetett senkire semmit. Azzal az üzenettel szólított meg minden embert, hogy Isten egészen közel van hozzá.

Bízott azokban, akiktől a társadalom megtagadta a bizalmat. Visszaadta emberi méltóságukat. Elfogadta, hogy megvessék, őt magát is kirekesszék, azért, hogy felmutathassa Isten szeretetét a megalázottak és kirekesztettek iránt.

Találkozhatunk Jézussal úgy is, hogy olvassuk az életét az evangéliumokban. Ma is ezt kérdezi tőlünk: „És te kinek tartasz engem?” (vö. Mt 16,15). Azt mondta, hogy önmagát adja nekünk az Eucharisztiában.

Találkozhatunk vele a hívők egységében, amikor az Egyház befogadó közösségként működik.

A jövő évben azokat a konkrét lehetőségeket keressük, amelyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy láthatóvá váljék a Krisztust szeretők közössége.

Találkozhatunk vele a legszegényebb embertársainkban: különleges szeretettel közeledett feléjük.

„Bizony mondom nektek, amikor megtettétek ezt egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,40). Szeretnénk igazolni Krisztusnak ezt a kijelentését a 2015-ös találkozó célkitűzéseivel.

Találkozhatunk vele, amikor azokra a tanítványaira tekintünk, akik belőle élnek.

Menjünk el egyedül vagy másokkal olyan asszonyokhoz és férfiakhoz, akiknek Krisztussal történt találkozásuk után megváltozott az élete, és beszélgessünk el velük.

Vagy olvassuk közösen egy-egy nagy tanúságtevő életét: Assisi Szent Ferencét, Jozefin Bakhitáét, Dietrich Bonhoefferét, Teréz anyáét, Oscar Romeróét, Alekszandr Meny (orosz mártírpapét), de még sokak közül válogathatunk.

Különböztek egymástól, de mindegyiküknek volt valamilyen egyedi adottsága. Nem utánoznunk kell őket, hanem azt követnünk, hogyan alakította át őket a Krisztusba vetett bizalmuk.

Nekik is megvoltak a maguk hibái. De mindannyian Istenhez fordultak imádságukban, akkor is, ha néhányan közülük a lelki sötétség sivatagát is megtapasztalták. Krisztushoz fűződő belső kapcsolatuk szabaddá tette őket, így az bontakozhatott ki a maga teljességében, ami a legjobb volt bennük.


Harmadik javaslat – Keressük az Istenre támaszkodás lehetőségeit


Az, hogy hiszünk Istenben, belé helyezzük bizalmunkat, azt jelenti, hogy Rá támaszkodunk. A hit lényege nem az, hogy mindent meg tudunk magyarázni, vagy könnyebb életünk van, hanem az, hogy kiindulópontra találtunk és valamilyen állandóságra jutottunk.

Nem függünk többé sikerektől és kudarcoktól, tehát végső soron önmagunktól, hanem valaki Mástól, aki szeret minket.

Senki nem élhet támasz nélkül. Ebben az értelemben mindenkinek van valamilyen hite. Jézus arra hív meg minket, hogy Istenre támaszkodjunk, ahogy ő tette, és mert ő ezt tette. Így tanít minket imádkozni: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”.

A csendes ima táplálja az elmélkedést és az értelmet. De ennél is többet nyújt: Isten misztériuma elé és Isten misztériumába helyez minket.

Ha úgy rendezzük be az életünket, hogy abban helye legyen az Istennek szentelt időnek, ha meg tudunk állni, hogy kiüresítsük magunkat, ha hajlandóak vagyunk időt áldozni arra, hogy hetente két órát együtt imádkozzunk másokkal a hozzánk legközelebb eső templomban, ha az egyház helyi közösségében minden héten megemlékezünk Krisztus haláláról és feltámadásáról... nos, akkor valóban tettünk azért, hogy Isten áthassa a hétköznapjainkat.

Minden embernek van belső élete. Fény és árnyék, öröm és félelem, bizalom és kétely váltakoznak benne. Néha meglepő kezdetekre ébredhetünk.

Amikor úgy érezzük, hogy szeretnek minket, vagy mi szeretünk másokat, amikor baráti kapcsolatokban élünk, amikor a teremtés szépsége vagy az emberi alkotóerő megérint minket, akkor magától értetődően eszmélünk rá újra meg újra, hogy az élet szép. Az ilyen pillanatok gyakran meglepnek minket, érkezhetnek még szenvedések idején is, mint egy kívülről bevilágító fénysugár.

Ebben kell látni a Szentlélek jelenlétét az életünkben.

Krisztushoz fűződő belső kapcsolatunk a folytonosság és az értelem záloga lehet ma, amikor olyan sokan tapasztaljuk meg a végességet, az egész életünket megváltoztató váratlan eseményeket.

A hit nem oldja fel az összes belső ellentmondást, de a Szentlélek úgy alakít minket, hogy örömben és szeretetben tudjunk élni.


Negyedik javaslat – Félelem nélkül tekintsünk a jövőbe és embertársainkra


A belátással kiteljedett hit nem zár be minket önmagunkba. A Krisztusba vetett bizalom a jövő és a mások iránti bizalomhoz vezet. Arra ösztönöz, hogy bátran nézzünk szembe az emberi létezés és korunk problémáival.

A hittel, mint horgonnyal Isten jövőjének részeseivé válunk: a feltámadt Krisztusban lehorgonyozva soha semmi el nem választ tőle minket. Az evangélium kizár minden spekulációt a halál utáni életről, de annak reménységét közvetíti számunkra, hogy látni fogjuk Krisztust, aki már most is az életünk.

A hit félelem nélküli életre vezet: többé nem kell félnünk sem a jövőtől, sem a másik embertől.

A hitből fakadó bizalom nem naivitás. Tudatában van a rossznak, mely jelen van az emberiségben, ahogy a mi szívünkben is. De a hit nem felejti el, hogy Krisztus azért jött el, hogy mindannyiunkat megmentsen.

Az Istenbe vetett bizalom megtisztítja a tekintetet, amellyel a másik emberre, a világra, a jövőbe nézünk: ez a tekintet megtelik hálával, reménységgel, és meglátja a szépet.

Az Istenbe vetett bizalom felszabadítja az alkotóerőt.

És akkor együtt énekelhetjük a 4. századi Szent Gergellyel: „Te, aki mindenen túl vagy, milyen lélek képes felfogni téged? Minden létező téged ünnepel. Minden terád vágyakozik.”

Printed from: http://www.taize.fr/hu_article15590.html - 8 August 2020
Copyright © 2020 - Ateliers et Presses de Taizé, Taizé Community, 71250 France