Aznap alkonyatkor így szólt hozzájuk: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre elbocsátották a népet, és magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is csatlakoztak. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették: „Mester – kérdezték –, nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, parancsolt a szélnek, és utasította a tavat: „Csendesedj! Némulj el!” A szél elült, s nagy nyugalom lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el őket. „Ki ez – kérdezték egymástól –, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki? (Márk 4,35-41)
Mindannyian elképzelhetünk a tanítványok által is megélt viharokat, és a békét, amelyre mindeközben vágyakozik az ember. Van-e ugyanis emberi élet fenyegetettségek nélkül? És létezik-e akár egy olyan ember is a világon, aki még nem tapasztalta meg váratlanul a békét, amely gyakran ugyanolyan hirtelen köszönt be, mint a vihar? Képzeljük el saját viharainkat. Gondoljunk a saját erőforrásainkra és azokra a megélt tapasztalatainkra, amelyekben gyötrelmeink tetőfokán új erőforrásokat kaptunk.
A lecsillapított tenger története végtelenül többet mond, mint ami itt most megfogalmazható. Akárcsak egy tó a viharban, ez a szakasz is újabb és újabb képeket és jelentéseket idéz fel bennünk, akárhányszor elolvassuk. Mindannyian életünk újabb szakaszába lépünk, ezért itt és most három dologra hívnám fel a figyelmedet.
Elsőként Krisztus életének e fenti szakaszából komolyan kell vennünk azt a tényt, hogy Jézus a csoportjának tagjaira bízza magát. E ráhagyatkozás képessé teszi őt arra, hogy nyugodtan induljon neki a tavon való átkelésnek. A kiindulópontunk a bizalom. Azt is mondhatnánk: a bizalom állapotából születünk. Jézusnak eleve adott, a priori bizalma van a képességeinkben. És nekünk is: bízunk valamennyi ember képességeiben. Nyugodtan indulunk neki új utaknak, mert vannak csapattársaink, nem vagyunk egyedül a hajón, és mindannyian együttesen veszünk részt a hajó életében és sikeres navigálásában. Senkinek sem kell egyedül gondoskodnia a hajóról. Sokan vagyunk: a köztünk lévő különbségek biztosítják, hogy kiegészítsük egymást, a fáradságainkat mások energiája toldja meg, és fordítva.
Tehát Isten eredendő bizalma hordoz bennünket, amely kölcsönös bizalomra inspirál minket. Még a viharban is! A vihar ugyanis elérkezik. Azonban nem a vihar zavarja meg Jézus álmát. Nem gondatlanságból vagy figyelmetlenségből alszik, hanem bizalomból. Bizalma van az erőforrásainkban, a cselekvésre és reagálásra való képességünkben. Ne felejtsük el ezt: valaki bízik a képességünkben, hogy meg tudjuk találni a megoldást azokra a problémákra, amelyekkel szembe kell néznünk, és élve átvészeljük az előttünk álló viharokat.
A harmadik és egyben utolsó pont: mi vagyunk azok, aki felébresztik Jézust. A kiáltásunk, a hívásunk. Amikor félünk, ő tényleg eljön. A viharnak kisebb jelentőséget tulajdonít, mint a mi érzéseinknek, félelmeinknek, rettegésünknek. A szöveg korholást, sajnálkozást sugall Jézus részéről: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Képzeljük el azonban ezt a jézusi mondatot egy bizalmas barát mosolyával, aki tudja, hogy gyakran szükségünk van emlékeztetőre, megerősítésre, egy olyan ember szavára, aki akkor is hiszi, hogy keresztüljutunk ezen a viharon, amikor mi kételkedünk benne...
Nem, Uram, még nincs hitünk. Még a hit útján vagyunk, de soha nem lesz a miénk egyszer s mindenkorra. Szükségünk van a Te Szavadra, hogy újra és újra elköteleződjünk neki. Szükségünk van a csapattársainkra, amikor elgyengül a hitünk, az erőnk megfogyatkozik. Szükségünk van a bizalmad továbbítóira, és nekünk is továbbítanunk kell a bizalmadat egymás felé. Ma, itt és most mindegyikőtök és a tieitek előtt szeretném megvallani Krisztus nevében, hogy bízok. Amikor meginog a bizalmam, valaki közületek továbbadja az Ő Szavát helyettem. És amikor a vihar túl erős lesz és mindannyian félünk, a leghűségesebb csapattag, az, akinek a legnagyobb a bizalma, felébred, kinyilatkoztatja magát, és ránk mosolyog.
Segített valaha a felém mutatott bizalom átvészelni egy vihart? Hogyan tudok én magam is ilyen bizalmat közvetíteni?