Alois testvér 2019

Ne feledkezzünk meg a vendégszeretetről!

„Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, mert általa egyesek angyalokat fogadtak be szállásra.” (Zsid 13,2)

A bizalom zarándokútja, amely Taizéből indult több évtizeddel ezelőtt, és fiatalok ezreinek rendszeres találkozását jelenti, mint egy megszakítás nélküli sorozat ma már minden kontinensen folytatódik.

Ezeken a találkozókon a vendégszeretet az egyik legmeghatározóbb tapasztalat, nem csak a részt vevő fiatalok, hanem azok számára is, akik megnyitják előttük ajtóikat.

Tavaly augusztusban ismét rácsodálkoztunk a vendégszeretet értékére Hongkongban, ahol számos ázsiai ország fiataljai gyűltek össze, köztük olyan országokból is, amelyek konfliktusban állnak egymással, és amelyekben a történelmi sebek gyógyulásért kiáltanak.

Közülük hétszázan a szárazföldi Kína különböző tartományaiból érkeztek. Ilyen sok ország fiataljainak a jelenléte, valamint elszállásolásuk a hongkongi családokban a reménység jeleit jelentették számunkra.

Az ázsiai keresztény fiatalok általában kisebbségben élnek a rendkívül gyorsan fejlődő társadalmakban, és a Krisztusban való hitből, az Egyházban megvalósuló testvériségből merítenek erőt.

A madridi európai találkozóval kezdődően és a 2019-es évben Taizében, Bejrútban, Fokvárosban vagy másutt a vendégszeretet különböző dimenzióit fogjuk megismerni.

Az itt olvasható javaslatok a hitben gyökereznek, és arra hívják a keresztényeket, hogy felfedezzék Istenben a vendégszeretet forrását. Ez arra indít minket, hogy gondoljuk újra az Istenről bennünk élő képet: Isten nem zár ki senkit, mindenkit befogad.

Testvéreimmel azt érzékeljük, hogy a vendégszeretet mindenki számára kihívás, a különböző egyházak keresztényei számára éppúgy, mint más vallások hívői vagy éppen a nem hívők számára.

A jelen nehézségei közepette, amikor egyre nagyobb teret nyer a bizalmatlanság, felfedezzük-e magunkban a vendégszeretet bátorságát, és képesek leszünk-e ezáltal növelni az egymás iránti bizalmat?


Első javaslat: Fedezzük fel Istenben a vendégszeretet forrását!

Isten a világ kezdete óta titokzatosan munkálkodik. Ez a meggyőződés áll a teremtéstörténet költői szövegeinek középpontjában a Szentírás legelején. Amit ő életre hív, azt figyeli és megáldja: látja, hogy a teremtés egésze jó. Isten az egész világhoz mélységesen ragaszkodik.

Néha keveset értünk meg Istenből, de a bizalom túllendíthet minket: ő a boldogságunkat akarja, és mindannyiunkat feltétel nélkül elfogad. Maga az Isten a vendégszeretet forrása.

Krisztus által pedig elment a végsőkig: egy lett közülünk, hogy magához vezesse és befogadja az emberiséget. Isten vendégszeretete irántunk a lélek legmélyét érint meg, hiszen meghalad, felülmúl minden emberi határt.

• Vajon korunk veszedelmes jelenségei elbátortalanítanak-e bennünket? Úgy éltethetjük magunkban a reményt, hogy megőrizzük a rácsodálkozás lelkületét. Olyan tekintettel nézzünk szét magunk körül, hogy felismerjük, ami csodálatra méltó.

• Akár egyedül, akár másokkal közösen, olvassuk rendszeresen a Szentírást, először az evangéliumokat, amelyek Jézus életét mesélik el. Lehet, hogy nem mindent fogunk egyből érteni, és szükségünk lesz majd háttérismeretre. Ha forrásként tekintünk a Szentírásra, akkor képesek leszünk növekedni az Isten iránti bizalomban.

A fiú, aki egykor elment, visszatért apjához: „Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.”(Lukács 15, 20)

  • Mit tanít nekem Isten vendégszeretetéről a Lukács evangéliumában (Lk 15, 11-32) elmesélt parabola?

Második javaslat: Figyeljünk Krisztus jelenlétére életünkben!

Amikor Isten felénk irányuló vendégszeretetét szabadon elfogadjuk, akkor mély közösségbe kerülünk vele.

Jézustól tudjuk, hogy Isten szeretet: a barátságával ajándékoz meg minket. Krisztus alázatosan ott áll az ajtónk előtt és kopogtat. Akár egy szegény, remél és várja, hogy befogadjuk. Ha valaki ajtót nyit számára, belép hozzá.

Egy nagyon egyszerű ima elég, hogy beengedjük őt a szívünkbe. Így még akkor is, amikor alig érezzük a jelenlétét, Krisztus bennünk él.

• Amikor - akárcsak rövid ideig is - imádkozunk egy templomban, amikor időt szakítunk arra reggel vagy este, hogy napunkat Istenre bízzuk, akkor hosszú távon belülről építkezünk. Amikor Krisztus jelenlétét tudatosítjuk magunkban, akkor félelmeinktől is megszabadulunk –nem fogunk félni másoktól és a bizonytalan jövőtől, és nem tartunk majd attól, hogy nem tudunk valamivel megküzdeni.

• Amikor van egy kis időnk, beszéljünk Krisztusnak magunkról és másokról - közeli vagy távoli ismerősökről -, ehhez néhány szó, akár egy sóhaj, is elég. Mondjuk el neki, ami bennünk van, vagy amit nem mindig értünk. Egy szentírási szakasz egész napon át elkísérhet minket.

A feltámadt Krisztus mondja: „Íme, az ajtónál állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat, és kinyitja nekem az ajtót, bemegyek hozzá, vele étkezem, és ő énvelem.” (Jelenések könyve 3,20)

  • Mi segít engem abban, hogy meghalljam Krisztust? Mit jelent számomra az, hogy „kinyitom neki az ajtót”?

Harmadik javaslat: Fogadjuk el a tehetségünket, de a korlátainkat is!

Isten mindent elfogad belőlünk. Mi is elfogadhatjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Ezzel kezdődik a gyógyulás útja, amelyre mindannyiunknak szüksége van.

Dicsőítsük Istent a tehetségünkért! De fogadjuk el törékenységünket is, mint egy ajtót, amelyen át Isten lép be hozzánk. Ahhoz, hogy messzebbre vezessen és hozzásegítsen minket életünk megváltoztatásához, először nekünk kell elfogadnunk önmagunkat.

Korlátaink elfogadása nem azt jelenti, hogy passzív szemlélői maradunk az igazságtalanságoknak, az erőszaknak, az emberek kizsákmányolásának. Éppen ellenkezőleg, ha tisztában vagyunk a korlátainkkal, az erőt adhat ahhoz, hogy kiengesztelt szívvel küzdjünk.

A Szentlélek, amely lényünk legmélyén rejtőző tűz, lassanként átváltoztatja bennünk és körülöttünk mindazt, ami szemben áll az élettel.

• Ahhoz, hogy felfedezzük a tehetségünket és elfogadjuk a korlátainkat, keressünk egy olyan személyt, aki iránt bizalommal vagyunk, aki jóindulattal hallgat meg minket, és segít nekünk, hogy növekedjünk az életben és a hitben.

• Adjunk helyet az imánkban a dicsőítésnek! Ez egységesíti a létezésünket. Az énekben testet öltő imát semmi nem helyettesíti, tovább zeng azután a szívünkben.

„Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.”(Máté 11, 28-30)

  • Milyen teherről és milyen felüdítésről beszél Jézus? Vajon mi történne, ha elszánom magam arra, hogy őt hallgassam?

Negyedik javaslat: Találjuk meg az Egyházban a barátság helyét!

Ahhoz, hogy az Istenbe vetett bizalmunkat másokkal megoszthassuk, szükségünk van olyan helyekre, ahol nem csupán a jól ismert barátokat látjuk viszont, hanem olyan emberekben is barátra lelhetünk, akik teljesen mások, mint mi vagyunk.

A plébániáknak és a helyi közösségeknek az a hivatásuk, hogy sokféle generációt, sokszínű kulturális és társadalmi hátterű embert fogjanak egybe. A barátságnak néha alig érzékelhető, de óriási lehetősége ez, amelyet érdemes kibontakoztatni.

Bárcsak minden helyi egyházi közösség olyan lenne, mint egy vendégszerető család, ahol önmagunk lehetünk a kételyeinkkel, a kérdéseinkkel együtt, és ahol nem kell attól félnünk, hogy megítélnek bennünket!

Az Egyház ott található, ahol a Szentlélek fúj, mindenhol, ahol Krisztus barátsága ragyog fel. Néhány déli országban kis egyházi bázisközösségek nagyon mélyen elköteleződnek másokért a saját kerületükben vagy a falujukban. Vajon ezek más országok számára is követendő példává válnak?

• Találkozzunk egymással rendszeresen az imákon és az azt követő megosztáson, de támogassuk a városunkban vagy a falunkban működő nagyobb keresztény közösség életét is! Kis csoportunk vajon figyelmes lesz-e pl. azok iránt, akik úgy jönnek közénk a vasárnapi misére, hogy senkit nem ismernek?

• Krisztus egyetlen közösségbe szeretné összehívni azokat, felekezeti hovatartozásuktól függetlenül, akik szeretik és követik őt. A kölcsönös vendégszeretet az egység útja. Hívjuk meg még gyakrabban közös imáinkra a körülöttünk élőket, akik talán másként fejezik ki hitüket, mint mi magunk.

Halála előtt a kereszten Jézus meglátta anyját és mellette a tanítványt, akit nagyon szeretett. Azt mondta anyjának: „Asszony, íme, a te fiad!” Aztán azt mondta tanítványának: „Íme, a te anyád!” És akkor magához vette az anyját a tanítvány. (János 19, 25-27)

  • A kereszt lábánál egy új család született Jézus akaratából. Hogy lehetne ma megélni ezt a testvériséget?

Ötödik javaslat: Gyakoroljuk a nagylelkű vendégszeretetet!

Isten vendégszeretete irántunk meghívás arra, hogy úgy fogadjunk be másokat, amilyenek valójában, nem pedig, amilyennek mi szeretnénk őket látni, és engedjük azt is, hogy ők a maguk módján fogadjanak be minket, nem pedig úgy, ahogyan mi azt elképzeltük.

• Vájunk befogadó férfiakká és nőkké azáltal, hogy időt szakítunk a másik ember meghallgatására, hogy meghívjuk őt az asztalunkhoz, vagy közeledünk egy elesetthez, vagy jóindulattal beszélünk azzal, akivel találkozunk.

• A menekültkérdés nagy kihívása előtt keressük annak formáit, hogyan válhat eséllyé a vendégszeretet nemcsak a befogadottak számára, hanem azok számára is, akik másokat befogadnak. Az emberek közötti személyes találkozások elengedhetetlenül fontosak: hallgassuk meg egy menekült történetét! Ha olyanokkal találkozunk, akik máshonnan jönnek, akkor saját gyökereinket is jobban megérthetjük, és saját identitásunk is mélyebbé, hitelesebbé válik.

• Gondoskodjunk a Földről. Ez a csodálatos bolygó a mi közös otthonunk. Őrizzük úgy, hogy mások számára is otthon maradjon! Gondoljuk újra életmódunkat, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy megállítsuk a források esztelen kizsákmányolását, harcoljunk a környezetszennyezés számos formája és a biológiai sokszínűség visszaszorulása ellen. Ha szolidárisak vagyunk a teremtett világgal, akkor felfedezzük az ebből fakadó örömöt.


Jézus mondja: „Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Máté 25,40)

„Mindenben megmutattam nektek, hogy így kell fáradozni, segíteni a gyöngéken, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondta: Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (Apcsel 20,35)

  • Mikor tapasztaltam meg, hogy micsoda öröm adni?
  • Vajon tudatában vagyok-e annak, hogy nekem is szükségem van arra, hogy elfogadjam azt, amit másoktól kapok?


 [1]

[1Photo: Cédric Nisi

Printed from: http://www.taize.fr/hu_article25476.html - 12 August 2020
Copyright © 2020 - Ateliers et Presses de Taizé, Taizé Community, 71250 France