Üzenet 2023-ra

Belső élet és szolidaritás

Miben lehet megtalálni az egyetemes testvériség forrását az emberiség családjában és a teremtett világban? Különböző válaszok születtek erre a föld népeinek spirituális hagyományaiban.

A keresztények számára itt az ideje annak, hogy elmélyítsék a hit megértését. Nem azért, hogy előtérbe helyezzük magunkat, sem azért, hogy mindenre választ kapjunk, hanem azért, hogy minél hatékonyabban hozzájáruljunk a másokkal közös kereséshez, akik nem elszenvedni akarják a sorsukat, hanem korunk nagy kérdéseire keresnek válaszokat. A 2023-as évre szóló üzenet utakat-lehetőségeket kíván mutatni ahhoz, hogy megújítsuk korunkban a keresztény életet.

„Imádkozni és tettekre váltani az igazságot.” Ez volt a második világháború borzalmas éveiben a lelkész Dietrich Bonhoeffer mély értelmű meglátása. [1] A keresztény élet lényegén gondolkodott a börtönben. A háború tragédiája közben nem megtört, hanem fölegyenesedett. Sötét korában tisztán, világosan látott:

Keresztény életünk ma csak két magatartásban ölthet formát: imádkozni és az emberek között tettekre váltani az igazságot. Mindannak, amit gondolunk, amit mondunk és amit szervezünk a kereszténység napi gyakorlatában, ebből az imádságból és ezekből a cselekedetekből kell újjászületnie. [2]

Mit jelent napjanikban Bonhoeffer szándékát megvalósítani? Mindenkinek választ kellene erre adnia. Taizében ezt így fogalmazzuk meg: mélyítsük el életünkben a belső életet és a szolidaritást, vagy máshogy fogalmazva: gazdagítsuk belső életünket és terjesszük ki barátságainkat…

Dietrich Bonhoeffer tanúsága segíthet nekünk abban, hogy felismerjük életünkben Isten jelenlétének jeleit. Ő meg volt győződve arról, hogy a feltétlen rossz az ő korában is tevékenyen jelen van, és ennek ellenére egy belső lendület lehetővé tette számára – mint azóta is oly sokak számára a szélsőséges erőszak helyzeteiben -, hogy a reményt, az Istenbe vetett bizalmat válassza anélkül, hogy kiábrándult volna az emberiségből.

A jelenlegi körülmények között előttünk is itt a lehetőség, hogy a bizalmat válasszuk. Ma is szabadok vagyunk abban, hogy felismerjük a fényt, amely máshonnan érkezik. Még amikor megpróbáltatáson megyünk is keresztül, vagy amikor úgy tűnik, Isten nem hallja meg a kiáltásunkat, ez a fény akkor is felragyog, mint a hajnalcsillag, a szívünkben. (vö. 2Pt 1,19)

Alois testvér


Válasszuk a bizalmat

Ma, amikor súlyos terhek nyomják a fiatalok vállát, és nem csak az övékét, mégis mi változtathatná meg a tekintetünket, mi szabadíthatná fel a kreativitásunkat? Természetesen minden okunk megvan a mélységes aggodalomra, amely nyomot hagy világlátásunkon, sőt az önmagunkról alkotott képen is. Sokan még el is bizonytalanodnak Istenben, megkérdőjelezik jelenlétét a világban.

A nyugtalanság érthető reakció. Üdvözlendő is, amennyiben arra sarkall minket, hogy naivitásmentes tisztánlátással vegyük számba és értelmezzük a minket fenyegető veszélyeket. Ügyeljünk azonban arra, hogy ellenálljunk a fatalizmus, a cinizmus vagy a félelem kísértésének, amely negatív spirálba zárna bennünket.

Az Evangélium Jézus Krisztus személyében mutat nekünk irányt, amelyet követve elkerüljük a fentiekből nyíló zsákutcákat. Ő megelőzött minket e tapasztalatokban. Élete során megismerte az örömöt, de a nyugtalanságot is. A legvégső erőszakig – a kereszthalálig — szenvedte el a növekvő ellenségességet. De nem a halálé volt az utolsó szó, mert Isten feltámasztotta őt, aki él mindörökké. Ez az Evangélium hallatlan örömhíre. Első tanúi arra hívnak minket, hogy bízzunk ebben az üzenetben.

Krisztus ma is Isten határtalan szeretetéről tanúskodva kísér minket az utunkon. Isten Szentlelkével segít nekünk talpon maradni, és mindenkinek csorbíthatatlan méltóságot kölcsönöz.

Ne csupán a külső, félelmetes hatásoknak engedjünk, hanem a belső világosságot is érzékeljük, a szív bizalmát, amelyet hitnek nevezünk.


Az imádság legyen az erőforrásunk

Személyes választások árán válik lehetővé, hogy ki-ki új módon tekinthessen a saját életére, másokra és a világra. Erőfeszítéseink erre irányulnak lényünk legmélyén, amikor befogadjuk Isten jóindulatú jelenlétét. Ez belső fordulatot jelent, amelyet az Evangélium megtérésnek is nevez, amely révén megtapasztaljuk Isten vigasztalását, és egyre jobban tudunk majd szeretni.

Mindannyian találhatunk olyan helyeket és időket a belső elcsendesedésre, ahol és amikor a hallás tere megnyílik számunkra, és felfedezzük az Istennel való közösséget. Jézus már tanítványait is erre hívta meg: „Te, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva titokban imádkozzál Atyádhoz! Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.” (Mt 6,6)

Ez a felhívás ma némiképp ellenszélben érkezik. Oly korban élünk, amikor a társadalom polarizációja élesedik, a megosztottság fokozódik, sokszor még az Egyházban és a családokban is. Ebben a környezetben sokkal inkább a harsányság és a hazugság győzedelmeskedik a hosszan érlelt belső integritás csendjén.

Ezért az imádság még fontosabb, mint valaha: mert reményforrás, a megnyugvás útja, mert képessé tesz minket, hogy nyitva hagyjuk a párbeszéd ajtaját azok előtt is, akik szembehelyezkednek velünk, vagy akik más perspektívából tekintenek a világra.


Másokkal együtt haladjunk!

Az egyéni imához egy másik hívás is kapcsolódik, amely arra szólít, hogy másokkal együtt haladjunk az az egyetemes testvériség megvalósítása felé, amelynek szeretnénk felismerni a jeleit. A belső élet nem olyan törekvés, amihez teljesen el kell különülnünk másoktól, hanem folytatódnia kell másokkal együtt haladva, azokkal, akikkel ugyanebben a keresésben osztozunk.

Az a legfontosabb, hogy tegyük láthatóbbá a keresztények közötti egységet. Elsősorban nem azért, hogy erősebbek legyünk egy ellenséges világgal szemben, hanem hogy felszabadítsuk az Evangéliuma hajtó erejét. A közös imádkozáshoz nem szükséges megvárni, amíg minden teológiai kérdésben megegyezésre jutunk.

Amikor különböző felekezetű keresztényekkel összegyűlünk, néha az a benyomásunk, hogy egyes kérdésekben összeegyeztethetetlen az álláspontunk, és valóban, bizonyos pontokon az is, legalábbis fogalmi síkon. Ahelyett, hogy erre fókuszálnánk, egy másik megközelítés is lehetséges: újra meg újra a közös imádsággal kezdjük. Az egységnek ez olyan gyakorlata, amely lehetővé teszi Isten népe számárat, hogy egy közös hit megvallása felé haladjon.

Az is lehetséges, hogy ez hozzásegít bennünket ahhoz, hogy egy kicsit más szemmel lássuk az egyházat: tudjuk-e nagyobbnak látni az Egyházat azok nagy családjánál, akik Krisztus miatt választják a szeretetet? Ahhoz, hogy a béke kovásza legyünk, nem lehet fenntartanunk a közöttünk lévő megosztottságokat, mert akkor olyan vágányokon maradunk, amelyek soha nem érnek össze.

A látható egységre törekvésnek ez a vágya együtt kell járjon a rossz elismerésével, amely az Egyház falain belül is történt, és azzal a szilárd elköteleződéssel, amely a szükséges változások elindításához nélkülözhetetlen. Sok ember tapasztalta meg a bizalomvesztést. Jól tudjuk, hogy Taizében is többek bizalmát elárulták. A bizalom törékeny valóság, amelyet újra és újra meg kell újítani és újjá kell teremteni, és ez csak akkor lehetséges, ha meghallgatjuk azokat, akikben megsebződtek ebben. [3]


Szélesítsük ki a baráti kapcsolatokat!

Ha az egyetemes testvériséget akarjuk építeni, akkor az egyház ebben arra hivatott, hogy Isten eljövendő országának a jele legyen, és felismerje, hogy ma mire hívja őt Szentlélek. Íme, néhány ezekből a hívásokból, amiket másokkal együtt kell elmélyítenünk.

- Napjainkban a valahová tartozás érzése sokak számára ma még fontosabb ahhoz, hogy felépítsék az identitásukat. Egy ilyen hovatartozás nem csupán a konfliktusos szembenállásban, de a tiszteletben és a találkozásban is megerősödhet. Igen, keressük a másikban az általa képviselt igazság részt, és így mi leszünk általa gazdagabbak.

- A kölcsönös tisztelet helye lehet a különböző felekezetű hívők dialógusa. Ebben a dialógusban a mások felé nyitás akkor lehetséges, ha mi magunk elmélyedtünk saját vallási hagyományunkban, akár egy fa, amelynek nagyon mélyen kell gyökeret eresztenie ahhoz, hogy megtartsa szélesre tárt ágait. Hiteles barátság akkor is születhet, ha ez együtt jár annak a fájdalmával, hogy a másik emberrel nem tudunk osztozni legmélyebb meggyőződéseinkben.

- Sokan keményen megtapasztalják, hogy a rasszizmus és mindenfajta diszkrimináció milyen súlyosan ránehezedik az emberi kapcsolatokra és megannyi társadalomra. Keressük együtt azt, hogyan tudunk más tekintettel nézni egymásra, például hallgassuk meg azokat, akik elhagyták a hazájukat… Fogadjuk el a másként gondolkodás tartományát, amely minden találkozásból gazdagságot fakaszt.

- Meghalljuk-e igazán földünk kiáltását? Az emberi tevékenység és a hanyagság nagyon gyakran okoz súlyos károkat csodálatos bolygónkon: az utóbbi időben megsokszorozódó környezeti katasztrófák és szélsőséges klímajelenségek szüntelenül ráirányítják erre a figyelmünket. Sürgető feladatunk, hogy emlékezzünk az emberiség Istentől kapott felelősségére. Politikai és gazdasági döntések sorát hozzák meg felettünk. Mi mégis mindannyian képesek vagyunk arra, hogy egyszerűsítsük életmódunkat, és újra meg újra rácsodálkozzunk a teremtés szépségére.

- A háború árnyékában, amely napjaikban megrengeti a földet Ukrajnában és a világ számos más pontján, sok embernek nehézséget okoz az imádkozás: mintha Isten hallgatna vagy távol maradna, szemben a rosszal. És mégis, amikor a békéért imádkozunk, felelősség és szolidaritás ébred bennünk azok iránt, akik rettenetes szenvedésen mennek keresztül a háború tragédiájában. Nem egy könnyű béke kikényszerítésére várunk, amely győzelmet hoz az agresszornak, hanem igazi és igényes békét szeretnénk, amelynek ahhoz, hogy fenntartható legyen, együtt kell járnia az igazságossággal és az igazsággal. A békéért imádkozni ma sürgetőbb feladat, mint valaha.


Mindazok számára, akik igazán hisznek, az Isten iránti bizalom erősebb reményt adhat annál, mint amilyen erős a jövőtől való félelmük. Nem naiv bizalomról van szó, hanem arról a szívünkben horgonyt vetett meggyőződésről, hogy Isten munkálkodik a teremtésen, és hív minket, hogy tegyük ehhez hozzá a részünket azáltal, hogy felelősséget vállalunk magunk és a jövő generációi iránt.

Amikor úgy tűnik, hogy a béke elérhetetlen álom, és erőszak pusztít a nemzetek családjában, amikor mindenféle veszély megingat bennünket, fontos újra és újra kimondani: még egy nagyon egyszerű belső életben is, az embertársunk iránt érzett szolidaritásban és egy gazdagodó barátságban is a feltámadt Krisztus tart felénk, ő keres minket. Megváltoztatja tekintetünket, széles utat nyit előttünk, miközben folyamatosan önmagunk váratlan meghaladására hív minket. Tudunk-e erre válaszolni?

[1A Hitler elleni ellenállás elkötelezettjeként és az evangélikus egyház aktív tagjaként Dietrich Bonhoeffert (1906-1945) 1943-ban bebörtönözték, és 1945-ben kivégezték. A börtönben írt levelei és gondolatai nagy visszhangot keltettek a háború után, és keltenek ma is.

[2„Gondolatok D. W. Bethge keresztelőjének napjára” (1944 májusa), a Résistance et soumission Ellenállás és behódolás c. kötetben, a 353. oldalon.

[3Ld. Alois testvér vonatkozó beszédét – „Az Egyházban és Taizében folytatni kell az igazsághoz igazodás erőfeszítéseit.” –, amely a rostocki európai találkozó alkalmából jelent meg, és amely elérhető a www.taize.fr/protection [http://www.taize.fr/protection] oldalon.

Message in PDF

PDF - 1.3 Mo

Printed from: https://www.taize.fr/hu_article35848.html - 24 July 2024
Copyright © 2024 - Ateliers et Presses de Taizé, Taizé Community, 71250 France