Mit jelent evangelizálni?

Korunk kereskedelmi fogásait látva megtanultuk, hogy bizalmatlanul fogadjuk, amikor jó dolgokat kínálnak megvételre nekünk. Ilyen környezetben az Újszövetség „evangelizál” igéje félelmet kelthet bennünk. Megtorpanunk, amikor hitünket másoknak felkínáljuk, mintha eladó termékről volna szó. Másrészt kifinomult érzékünk van mások tiszteletben tartásához: ne keltsük olyan benyomást, hogy saját elképzeléseinket rájuk erőltetjük, vagy azt keressük, hogy meggyőzzük őket. Különösen így van ez az Istenbe vetett bizalom egészen személyes témája esetében. De tudjuk-e, hogy az Újszövetség szerint mit jelent „evangelizálni”?

A görög nyelvben ez magában foglalja „jó hírt meghirdet” kifejezést: akit „evangelizálnak”, azt tudatára ébresztik az örömteljes hírnek. Ezt az igét használják, amikor gyermek születését, megnyert csatát, vagy új vezető beiktatását jelentik be, vagyis eredetileg nem volt vallási jelentése a szónak. Mégis, az első keresztények ezzel a köznapi szóval írták le hitünk legértékesebb mozzanatát, Krisztus feltámadásának meghirdetését. Érdekes, hogy az ige fokozatosan elvesztette tárgyát; nem mondják, hogy „Krisztus feltámadásának tudatára ébreszteni valakit”, hanem egyszerűen „evangelizálni valakit”. Így bizonnyal könnyebb kimondani, de az ige tárgya elhagyásának mélyebb jelentése is van.

A keresztények számára a Jó Hír meghirdetése nem valami fejből tudott tanításról szóló beszéd vagy elmélkedni való bölcs mondások sorozata. Evangelizálni mindenek előtt annyit tesz, mint tanúságot tenni saját emberi mivoltunk benső átformálódásáról: Krisztus feltámadása által elkezdődött saját feltámadásunk. Az Úr Jézus visszaadta minden ember értékét és méltóságát azáltal, ahogy mindazokkal szemben, aki vele találkozott, végtelen tisztelet tanúsított (ez látható az evangéliumok által megfogalmazott gyógyításokban), és ahogy megaláztatást vállalt azért, hogy nála alacsonyabb sorsban senki ne legyen (a Jordánban való megkeresztelkedésének ez a jelentése). Sőt, Jézus velünk volt a halálban, hogy az Atyával való közösségében részt adjon. A húsvéti liturgia megfogalmazása szerint e „csodálatos csere” által felfedezzük, hogy Isten teljesen elfogad bennünket és befogadja mivoltunkat. Az első századok keresztényei ezt a következő szavakkal foglalták össze: „Isten emberré lett, hogy az ember Istenné legyen”.
Evangelizálni tehát elsődlegesen nem azt jelenti, hogy Jézusról beszélünk valakinek, hanem mélyebben éppen abban áll, hogy tudatára ébresztünk valakit annak az értéknek, amit Isten szemében hordoz. Evangelizálni valakit jelenti: Isten szavát közvetíteni számára, amit Krisztus előtt öt évszázaddal így fogalmaztak meg: „Értékes vagy a szememben, és szeretlek téged” (Iz 43,4). Húsvét hajnala óta tudjuk, hogy Isten nem késlekedik mindent megadni, csakhogy sose felejtsük, milyen értékesek vagyunk számára.

Tudunk-e evangelizálni valakit, miközben szabadságát tiszteletben tartjuk?

Az, hogy valakit ráébresztünk Isten előtti értékes mivoltára, nem csak lehetőség. Szent Pál odáig megy, hogy felsóhajt: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16). Számára az evangelizáció Krisztushoz kötődésének következménye. Feltámadása által Krisztus elszakíthatatlanul egyesít minket Istennel. Többé senki nem érezheti, hogy ki van zárva ebből az egységből. És egyúttal az emberiség többé nem szétszakított: feltámadása óta egymáshoz tartozunk. Ennek ellenére fennmarad a kérdés: hogyan közvetítsük ezt az újdonságot azoknak, akik semmit nem tudnak Istenről, és úgy tűnik, hogy semmit se várnak Istentől?

Mindenek előtt Krisztushoz fűződő személyes kapcsolatunk által. Pál írja: „Magatokra öltöttétek Krisztust” (Gal 3,27). Az evangelizálást mindenki önmagán kezdje. Elsődlegesen nem a szavainkon, hanem az életünkön keresztül tanúskodunk a feltámadás valóságáról: „Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy eljuthassak a halálból való feltámadásra” (Fil 3,10-11). Biztonságunk és örömünk abban áll, hogy az örökkévalóságtól fogva Isten szeret bennünket, akik pedig nem ismerik Krisztust, azoknak is megnyílhat a hit útja.

Adódnak olyan helyzetek, amikor szükség van a szavakra. Péter erre utal: „Legyetek mindig készen arra, hogy megfeleljetek azoknak, akik reményetek okáról kérdeznek benneteket” (1Pét 3,16). A bensőséges szeretetről beszélni természetesen csak nagy gondossággal lehet. Sokszor hiányoznak a megfelelő szavak, különösen olyan helyzetekben, amikor a hitet erőteljesen megkérdőjelezik. Jézus ezt jól tudta, s ezért mondta tanítványainak: „Amikor (…) hatóságok elé hurcolnak benneteket, ne aggódjatok azon, hogy miként védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek megtanít benneteket abban az órában, hogy mit kell mondanotok” (Lk 12,11-12).

Mivel Krisztus magára öltötte emberi természetünket, mi pedig magunkra öltöttük Krisztust, nem szabadna többé attól félnünk, hogy nem tudunk megfelelően szólni. A keresztények hivatása, hogy ne azokat válasszák, akik szeretik őket, hanem kizárás nélkül bárkit befogadjanak; a nagyvonalúság megérint másokat, sőt ez kapcsolja Krisztus életébe őket. Szolgálatunk abban áll, hogy miként Jézus levette felsőruháját (vö. Jn 13,4), amikor megmosta tanítványai lábát, a magunkra öltött ruhát mi is megosszuk a ránk bízottakkal. Mindenek előtt tetteink ingyenes mivolta, az érdek nélküli cselekvés lesz az, ami hitelt ad szavainknak.

Printed from: https://www.taize.fr/hu_article5096.html - 2 December 2021
Copyright © 2021 - Ateliers et Presses de Taizé, Taizé Community, 71250 France