Éves levél„Bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12)
A Miatyánknak ez a kérése különbözik az összes többitől. Nem csupán egy Istenhez szóló kérésről van szó benne, hanem arról is, amit mi teszünk: „amint mi is megbocsátottunk” vagy „ahogy mi is megbocsátunk”. Az első változatot a bibliatudósok kedvelik, a másodikat a gyakorlatban többet használjuk.
Bárki, aki így imádkozik, „az erény példájaként áll Isten előtt, és – ha fogalmazhatunk így – az utánozhatatlan Istenhez kiált, hogy utánozza az embert a megbocsátásban” – jegyzi meg Hitvalló Szent Maximos 7. századi bibliamagyarázó nem minden csodálkozás nélkül.
Azonban ki állíthatja magáról biztosan, hogy eljutott a megbocsátás legteljesebb fokára, ahonnan Istent ugyanerre kérheti? A Bibliában egyébként az Istentől jövő megbocsátás kerül első helyre az embertársunk felé megnyilvánuló megbocsátással szemben: „Az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak.” (Kol 3,13) Isten végtelen szeretete, amivel betölt minket, túláradhat mások életében azáltal, ha mi is továbbadjuk ezt a megbocsátást.
Miért cseréli hát fel a Miatyánk ezt a sorrendet: miért vagyunk előbb mi és csak azután Isten? A szavakat szó szerint kell értenünk: a „vétkeket megbocsátani” (elengedni az adósságot) annyit jelent: „szegénnyé válni”. Ha mások adósságát elengedjük, az elsősorban veszteséget okoz számunkra.
A kolosszeiekhez írt levélben a megbocsátást olyan szó fejezi ki, amely túláradó, meg nem érdemelt ajándékot jelöl: „az Úr megmutatta Neked kegyelmét.” Jézus általában szegényes és egyszerű szót használ a megbocsátásra: „enged”, amit azt is jelentheti „hagyd el”, „engedd el”.
Amikor így imádkozunk – „bocsásd meg vétkeinket” –, akkor azt kérjük Istentől, hogy engedje el a ránk nehezedő adósságot és „hagyjon” minket szabadon elmenni. Szegény emberekként fordulunk Istenhez, hogy ne kérjen tőlünk semmit, mivel tulajdonképpen nincs semmink, amit adhatnánk neki.
Nincs hatalmunkban az sem, hogy megszabadítsuk múltunkat a rossztól, amelyen keresztülmentünk. E tekintetben is szegények vagyunk: nehéz nem éreznünk újra és újra fájdalmat az ellenünk elkövetett gonoszságok miatt.
„Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, nem azt jelenti, hogy büszkén Isten elé állunk, mondván: „látod, milyen nagylelkű voltam, megbocsátottam”. Azt jelenti, hogy szegény emberekként állunk előtte, akik nem akarják többé követelni azt, amivel mások tartoznak nekik.
Vannak ugyanis idők, amikor titokban listát készítünk a nekünk okozott sérelmekről, hogy majd ha elérkezik az idő, kamatostul benyújthassuk a számlát miattuk. Akkor is, ha néha – látszólag – megerősít bennünket ez viselkedés, a bűnök effajta számon tartása megbénít bennünket. Ahhoz, hogy eljussunk a megbocsátás szabadságára, magunk mögött kell hagynunk azt, ami szomorúvá tesz bennünket.
Mi teszi nehézzé számomra a megbocsátást?
Vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem tudok elengedni? Mit tudok ekkor tenni?
Készen állok arra, hogy szegénnyé váljak azért, hogy megtaláljam a szabadságot és a megbocsátás örömét?