Alois testvér, Strasbourg, 2013. december 28., szombat este
A béke és a bizalom zarándokjaiként jöttünk Strasbourgba, egy olyan városba és európai régióba, amely a 20. század szörnyű háborúi után a megbékélés jelképévé vált.
Először is szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik ajtót nyitottak nekünk. Mekkora vendégszeretet! Kérünk titeket, ma este adjátok tovább ezt a köszönetet a családoknak, akiknél a szállásotok van. A remény jele, hogy kivétel nélkül minden fiatal, aki a találkozóra érkezett, a határ két oldalán családoknál kapott szállást.
Ma este azt a részt olvastuk az Evangéliumból, melyben Jézus elhívja Lévit, hogy kövesse őt. Fogadjuk ezt a hívást úgy, hogy nekünk személyesen szól. Lévi rögtön elindul, hogy Jézust kövesse, egy nagy lakomát készít, ahova mindenkit meghív.
Ezekben a napokban valami olyant szeretnénk felfedezni, ami Lévi lakomájához hasonlít. Ha Jézust követjük, megértjük, hogy az ő asztalánál mindenkinek jut hely. Nem mintha kiérdemelnénk hívását, hanem pusztán azért, mert szeret minket. És Jézus még a legjobb helyeket is azoknak adja, akik úgy tűnik messze vannak Istentől vagy messze érzik magukat tőle.
Jézus minden embernek felajánlja a barátságát. De mi ezt a barátságot, amit Jézus mutat irántunk, magunk között is megvalósíthatjuk. Azok, akik a földön bárhol Krisztust szeretik, az ő követőjeként egy nagy baráti közösséget élnek.
A keresztények nem azáltal tudnak-e a társadalom jövőjéhez leginkább hozzájárulni, ha barátságokat és közösséget teremtenek és elmélyítik ezeket? Nagy kihívások előtt állunk: munkanélküliség, szociális problémák, növekvő távolság a gazdagok és a szegények között, mind egy országon belül, mind különböző népek és földrészek között, és – ezzel összefüggően – a természet rombolása. Sok fiatal egy új gazdasági rendszerre vágyik.
Ha válaszokat keresünk ezekre a kihívásokra, nem azzal kell-e kezdenünk, hogy barátságokat teremtünk? Szentlelke által Krisztus arra hív minket, hogy vessük le a versengés szellemét, ami csak az ellentéteket és az igazságtalanságot erősíti, és váljunk barátságok kezdeményezőjévé és béketeremtőkké.
A holnapi délelőtt erről a témáról fog szólni. A programfüzetben négy javaslatot találtok 2014-re. Ezek a találkozó napjaiban és utána otthon, bárhol is éltek, segítenek nektek mindazok barátságát és közösségét keresni, akik Krisztust szeretik. Ők azok, akik Krisztusban bíznak és a barátság tanúi szeretnének lenni.
Alois testvér, Strasbourg, 2013. december 29., vasárnap este
Ma arról beszélgetettek és gondolkoztatok, hogyan lehet barátságot teremteni másokkal. Szeretnénk egy lépéssel tovább menni, és eljutni a barátság forrásához. Ezekben a napok lehetőséget jelentenek számunkra, hogy elmélyítsük hitünket.
A most elhangzott evangéliumi részletben Jézus a barátainak nevez minket. Ez azt jelenti, hogy Isten mindannyiunk számára felkínálja szeretetét. Az ő szeretete minden más szeretetnek a forrása, az ő barátsága minden más barátságnak a forrása. Az ő szeretetében való hitünk nem maradhat puszta bizonytalan érzelem, amivel megelégedhetnénk. Hitünknek szükséges felnőtté válnia.
Amikor meg szeretnénk érteni Isten szeretetét, akkor sokszor legszívesebben föladnánk, vagy azért, mert olyan nehéznek tűnik, vagy azért, mert a mindennapi élet az összes energiánkat leköti.
A hit nem egy mindenre magyarázatot adó rendszer. Mivel Isten nem a mi saját, és a világ elvárásainknak igyekszik megfelelni, ezért mindannyian egyszerre tapasztalhatjuk meg a hitet és a kételyt. Az idő múlásával talán egyre jobban érzékennyé válunk Isten felfoghatatlanságára, de ez ne ijesszen meg bennünket!
Épp ellenkezőleg! Inkább arra ösztönözzön, hogy még mélyebben keressük az Istenbe vetett hit forrásait. A szenvedés és a veszteségek megtapasztalása erősíthetik az Isten szeretetébe vetett bizalmunkat. Ő, aki minden minden felett áll, nem hagy magunkra minket, megbízhatunk benne.
Hogyan lelhetünk rá erre a bizalomra? Két dolog lehet segítségünkre. Az első az, ha csendben vagyunk Isten előtt. Egy gyermekhez hasonlóan természetesen mi is kérhetünk tőle mindent, de ennél messzebbre is mehetünk. Az imádságban nem csak arról van szó, hogy ezt vagy azt kérjük, hanem, hogy a szívünk csendjében megnyitjuk magunkat Istennek és megtapasztaljuk az ő szerető tekintetét.
Krisztus a barátainak nevez minket, mert Isten vár a mi szeretetünkre. Igen, Isten koldusként kéri az én szeretetemet is, aki gyenge vagyok és tökéletlen. Ő kéri az én szeretetemet, amit a szegényes imádságomban tudok kifejezni.
A második segítség az lehet, ha Krisztusra tekintünk és rá hallgatunk. Ő, bár Isten fia volt, mégis megtapasztalta Isten hallgatását, Isten csendjét. Halála és feltámadása által pedig magára vette életünk tragikumát, veszteségeinket, hibáinkat és a bennünk rejlő erőszakot.
Jézus a legsötétebb éjszakájában is hitt Isten szeretetében. Ezért vezethet minket. Bár a sötétséget így is át kell élnünk, de Ő velünk van és Szentlelke láthatatlan jelenlétével támogat bennünket.
Ha Isten szeretetét tovább adjuk másoknak, az beteljesedést hoz életünkben. Vegyük komolyan Krisztus szavait, melyekről holnap fogtok gondolkozni: „Szeressétek egymást!” és „Szeressétek ellenségeiteket!” Ez a szavak egyszerre jelentenek kihívást és szépséget.,
Nyíljunk meg Krisztusnak és engedjük, hogy megváltoztassa életünket. Ha szeretitek egymást, mondja Jézus, mindenki fel fogja ismerni, hogy a tanítványaim vagytok.
Tegnap arról beszéltem, hogy Jézus arra hív minket, hogy teremtsünk barátságokat másokkal. Néhány hete több testvérrel Ázsiában voltunk. Zarándoklatunk során megismertünk keresztényeket, akik a barátság tanúivá szeretnének válni.
Ázsiában a keresztények szinte mindenhol kisebbségben élnek. De sokan ott, ahol élnek a béke és a szabadság kovászai. Ezt Myanmarban, Indiában és Kínában a saját szememmel is láthattam. Ezekkel a keresztényekkel való találkozás új bátorságot ad, és ezt szeretném nektek is továbbadni.
Koreában éreztem azt a szenvedést, amit az ország két részre szakadása okoz. A kiengesztelődéshez sok bátorságra van szükség, de egyre több emberben van meg ez a bátorság. Észak-Koreában azokkal, akik változást remélnek, csak a hallgatásban tudunk osztozni. Imádkozzunk az ott élőkért!
Alois testvér, Strasbourg, 2013. december 31., kedd este
Tegnap arról beszéltem, hogy nem azért törekszünk a keresztények közötti megbékélésre, hogy ettől erősebbek legyünk. Nem akarjuk, hogy csak önmagunkról legyen szó. Azért keressük a keresztények megbékélését, hogy ez az Evangélium jele legyen és kovászként hasson az emberek és népek közötti megbékélés folyamatában.
A Krisztust szeretők és Krisztusban bízok látható közössége csak úgy valósul meg, ha a megbocsátást és a megbékélést állítjuk életünk középpontjába. Ez a földön élő emberek közötti békére is vonatkozik, hiszen itt is fontos a megbocsátás és a megbékélés.
A történelem folyamán elszenvedett sérelmek mély nyomot hagynak az emberiségben és gyakran nemzedékeken át meghatározzák az emberek tudatát és beállítottságát. De a megaláztatásoknak nem kell mindenképpen erőszakhoz vezetniük. A sérelmek gyógyíthatóak, nem a másik legyőzése által, hanem ha a másik ember méltóságát szívünkön viseljük.
Dél-Afrika újkori történelme jó példa erre. Bár egy teljesebb igazságosságig még hosszú út van hátra, Nelson Mandela a megbocsátás felajánlásával lehetővé tette a múlt sebeinek begyógyítását, pedig ezek a sebek szörnyűek voltak.
Itt, Strasbourgban, gondolunk arra, hogy az elmúlt században több szörnyű háború után egy tucat embernek sikerült először Németországot és Franciaországot, majd egész Európát a megbocsátás és megbékélés útjára vezetni.
Strasbourg az európai megbékélés jelképévé vált. Az itteni találkozó által szeretnénk kifejezni köszönetünket mindazoknak, akik a békéért dolgoznak.
Megbocsátás nélkül nincs jövő, sem személyes életünkben, sem az országok közötti kapcsolatokban. Néha lehetetlennek tűnik a megbocsátás, de ez a pillanatnyi benyomás nem vezethet ahhoz, hogy örökre megtagadjuk azt. Ha ébren tartjuk és lehetőség szerint kifejezzük a megbocsátás iránti vágyunkat, már megtettünk egy első lépést a gyógyulás felé.
A mai fiataloknak lehetőségük van arra, hogy mindehhez hozzájáruljanak azáltal, hogy az ellenségeskedést és a sértődöttséget, melyek a történelem sebeiből fakadnak, nem adják tovább a következő nemzedéknek. Nem arról van szó, hogy elfelejtjük a szenvedéssel teli múltat, hanem arról, hogy az ellenségeskedések láncolatát áttörjük és így idővel a megbocsátás útján begyógyítjuk az emlékeket.
Keresztényként a kiengesztelődés kérdésében az élen kell járnunk, akkor is, ha a helyzet emberi szemmel nézve reménytelennek tűnik. Krisztus azért jött, hogy mindent megbocsásson. Magára vette az emberi erőszakot és ezáltal megszabadított minket tőle. Boldogságot ígér nekünk, ha követjük a megbocsátás útján.
Egyre inkább tudatában lehetnénk annak, hogy a kiengesztelődés lelkülete osztozáshoz, a Föld javainak igazságos felosztásához vezet. Mi mindannyian elindultunk egy úton, mely egy mélyebb szolidaritáshoz vezet az emberek között. 2015-ben Taizében meg fogjuk próbálni, az új szolidaritás konkrét lépéseit megfogalmazni.
Olyan fontos lenne, hogy az európai fiatalok ne érjék be egy egy megbékélt Európával, hanem menjenek tovább, és építsék a nyitottság és a szolidaritás Európáját: Szolidaritást az európai országok között, de a többi földrésszel, a világ legszegényebb országaival is.
Mindenki hozzájárulhat egy olyan civilizáció kialakításához, mely bizalmon és nem a gyanakváson alapul. A történelem folyamán néha egy maroknyi ember alapozta meg a döntő fordulatot a béke irányába. Ha hazaérünk, legyünk a különböző országainkban a béke és a bizalom zarándokai, Krisztusért és az Evangéliumért.