Ukrajnában nem a gonoszé lesz az utolsó szó

Az idei nagyböjt kezdetén háború rázza meg Európát. A szörnyű hírek a gonosz titkával szembesítenek minket. Jézus maga is megtapasztalta ezt, amikor szabadon odaadta életét a kereszten: ő a végsőkig elment a szenvedés útján. A Húsvét felé vezető ösvényen az a remény hordoz minket, hogy Isten Krisztus keresztje nyomán az ő feltámadása által nyitotta meg az élet útját az egész emberiség számára.

Hogyan lehetséges, hogy fegyverek és bombák tüze olyan népeket szakít el egymástól, akiket megannyi szál fűz össze? Számos család rendelkezik rokonokkal a határ mindkét oldalán… Magam is meggyőződtem erről, amikor 2015-ben különböző országokból származó fiatalok kisebb csoportjával Oroszországba, Fehéroroszországba és Ukrajnába zarándokoltam, s meglátogattam néhány sebesült ukrán katonát egy kijevi kórházban. Velünk volt egy fiatal orosz nő is. Néhány nappal ezelőtt, a háború kitörésekor, ez a fiatal visszaidézte a látogatást és a következő történetet osztotta meg velem: „Amikor beléptem a kórházba, félelem és szégyen kerített hatalmába. Először nagyon nehéz volt bármit is mondanom. Azután arról kezdtem mesélni, hogy kisgyermekként nyaranta nagyapám ukrajnai házába utaztam, s hogy unokatestvérem Ukrajnában született. Ezután az ukrán katonák kezdtek megváltozni: az egyik hirtelen elmondta, hogy felesége orosz volt, a másik pedig, hogy szülei Oroszországban éltek… És világossá vált, hogy valójában milyen közel voltunk egymáshoz, hogy olyanok voltunk, mint a testvérek.”

Imádkozzunk, hogy a megosztásnak és a közösségnek ezeket a magvait ne tépje ki a háború őrültsége, hanem a végén erősebbé váljanak, mint az értelmetlen erőszak. Talán túl korai még hangot adni ennek az óhajnak, amikor minden egyes nappal egyre több az áldozat és a sebesült. Ám szívünk mélyén őrizzük meg azt a biztos reményt, hogy nem a gonoszé lesz az utolsó szó.

Ferenc pápa hamvazószerdán böjtre és imára hívott minket. A hívők a világ számos pontján összegyűlnek és a békéért imádkoznak. Néhány nappal ezelőtt üzenetet kaptunk Oroszországból, egy ortodox paptól: egyházközségükben ők is imádkoznak a békéért.

Igen. Annak érdekében, hogy e szent negyven napban kinyilvánítsuk szolidaritásunkat azok felé, akik az ukrajnai háború miatt szenvednek, hordozzuk imádságban az áldozatokat, szomorú családtagjaikat, a sebesülteket, azokat, akiknek menekülniük kellett, azokat, akik szerettek volna így tenni, de nem tehették meg, és imádkozzunk azokért is, akik úgy döntöttek, hogy lakóhelyükön maradnak. Gondoljunk a leginkább sebezhetőkre, akik elsőként fognak szenvedni a fegyveres konfliktus következményeitől, a szenvedő gyermekekre, a fiatalokra, akik nem látnak jövőt maguk előtt.

Ne feledkezzünk meg imáinkban kérni a Szentlelket, hogy világosítsa meg a népek vezetőit, s mindazokat, akik pozíciójuk folytán hatással lehetnek az események folyására, hogy a fegyverek mihamarabb elhallgassanak. Imádkozzunk, hogy a háború ne mélyítse a szakadásokat egyházak és családok között, és hogy az egyházak vezetői segítséget tudjanak nyújtani mindazok kísérésében, akiknek e szörnyű megpróbáltatások bármilyen sebet okoztak. És mivel minden emberi élet értékes Isten szemében, gondoljunk az összes érintett ország katonáira és családtagjaikra, például a nagymamákra, akik látják a frontra induló unokáikat − egy olyan háborúban, melyet nem ők választottak, s nem is akartak. Egy napon talán majd ők fognak az utcára vonulni…

Ez a nagyböjt sötét előjelekkel veszi kezdetét. E negyven napban meghívást kapunk, hogy közösségben legyünk mindazokkal, akik az erőszak áldozatai – nemcsak Európában, hanem szerte a világon. Krisztus a kereszten kitárta karjait, hogy az egész emberiséget átölelje. Az emberiség túl gyakran elszakadt, ám Isten szívében mindörökké egy.

Évek során számos ukrán fiatal vesz részt a bizalom zarándokútjának különböző találkozóin. A elmúlt napokban nagyon sok családnak, főleg édesanyáknak gyermekeikkel kellett elhagyniuk országukat, hogy biztonságos menedéket találjanak. Európa szerte feléledt az a szolidaritási hullám, mely lehetővé teszi, hogy a menekülők menedéket találjanak. Ezt a lendületet szeretné Taizé is támogatni.

Ukrajnában és a szomszédos, határ menti országokban élő barátainkkal, különböző segélyszervezetekkel és a párizsi ukrán nagykövetséggel együtt az egyházközségeket, különböző csoportokat, közösségeket arra hívjuk, hogy fogjanak össze a menekülők fogadásáért. Néhány tudnivaló a fogadni szándékozóknak:

 Taizében megpróbáljuk összehozni a segítséget felajánlókat és az arra rászorulókat, de nem tudjuk az egyedi eseteket végig követni.

 Összegyűjtjük a fogadást felajánlók szándékait, de nem tudjuk biztosan ígérni, hogy mindenkihez eljut majd egy menekült család. Nehéz megítélni az érkezők létszámát a különböző országokba.

 Szintén nem tudjuk, hogy kinek milyen hosszú időre lesz szüksége a befogadók vendégszeretetére.

 Ha egy embernek vagy egy családnak a menekültek befogadása túl nagy terhet jelent, akkor bátorítunk mindenkit arra, hogy fogjanak össze többen és együtt segítsék az érkezőket.

Töltsétek ki az alábbi nyomtatványt, ha lehet angolul vagy franciául .

Minden egyéb kérdéssel írhattok az alábbi email címre.

Hálásan köszönjük segítségeteket ezekben a nehéz időkben!

Szentatya, köszönöm Önnek, hogy összehívta ezt a szinódust. Taizében nagyon örültünk a megnyitására szóló meghívásnak, s szeretnénk azt is megköszönni, hogy a hagyományoknak megfelelően más egyházak küldöttei is meghívót kaptak rá. Rendkívül értékes tapasztalat lesz saját szinódusi gyakorlatukról, azok áldásairól és korlátairól hallani.

Ez a szinódusi folyamat olyan kritikus pillanatban érkezett el, amikor két ellentétes irányú fejlődés figyelhető meg: egyrészt az emberiség tagjaiként mindinkább tudatára ébredünk annak, hogy mindannyian kapcsolatban vagyunk – egymással éppúgy, mint az egész teremtéssel. Másrészt egy mind erőteljesebb polarizáció tanúi lehetünk, társadalmi, politikai és etikai szempontból egyaránt, ami új szakadásokhoz vezet – a társadalmakban, az országok között és a családokban is.

Sajnos egyházaink között és azokon belül is látható, hogy a különbözőségek megosztottságot okoznak, ami elválasztja egymástól az embereket, mégpedig egy olyan korban, amikor életbevágó lenne a béke iránti tanúságtételünk.

Hogyan tudnánk a keresztények egységét előmozdítani? Ezt a kérdést tettem föl nemrégiben Larry Millernek, a Keresztény Világfórum korábbi általános titkárának, aki így válaszolt: „Nem vezet jóra, ha folyton azzal kezdjük, hogy ezek vagyunk mi, s emiatt van igazunk. Sokkal inkább el kell ismernünk hibáinkat, a többi egyháztól pedig segítséget kell kérnünk, hogy beépíthessük életünkbe, ami belőlünk hiányzik. Ezt jelenti a fogékony ökumenizmus, ami abban segít, hogy magunkévá tegyük, amit a többiek adhatnak nekünk.” Nincs igaza ennek a lelkésznek? Krisztus kincsét mindannyian törékeny cserépedényben hordozzuk, ami talán még tisztábban fog ragyogni, ha alázatosan elismerjük hiányosságainkat.

A szinódus a Katolikus Egyház szívében jelentős különbségeket hoz majd felszínre. A sok eltérő nézőpont annál több gyümölcsöt terem, minél inkább együtt jár a közösség intenzív keresésével. Nem úgy, hogy a fennálló konfliktusokat kikerüljük vagy elrejtjük, hanem hogy fenntartjuk a párbeszédet, ami kiengesztelődéshez vezet.

Ezt előmozdítandó, szép volna, ha a szinódus folyamán lélegzetvételnyi szüneteket is tartanánk, s időt szakítanánk arra, hogy a Krisztusban már fennálló egységünket megünnepeljük és láthatóvá tegyük.

Szentatya, mivel Ön meghívott minket, hogy álmodjunk együtt, most szeretnék Önnel megosztani egy álmot, az én álmomat. Lehetséges volna egyszer, hogy a szinódusi folyamatra ne csak delegáltak érkezzenek, hanem Isten egész népe meghívást kapjon? Hogy ne csak katolikusokat, hanem különböző egyházakból érkező hívőket is meghívjunk egy nagy ökumenikus találkozóra? A keresztség és a Szentírás által Krisztusban már testvérek vagyunk, még nem tökéletes, ám valóságos közösség fűz össze minket akkor is, ha tisztázásra várnak még bizonyos teológiai kérdések.

Egy ilyen találkozó szíve – itt Rómában és ezzel egy időben a világ más pontjain – egy olyan egyszerű liturgia lehetne, melyben Isten igéjét hallgatnánk, s hosszabb csöndet követően a békéért fohászkodnánk. Rábízhatnánk fiatalokra ennek vezetését? S átalakulhatna-e ez az imádság a felekezetek közötti párbeszéddé? Ekkor fedezhetnénk föl, hogy Krisztusban egyesülve válunk béketeremtővé.

Taizéi életünk tapasztalatai bátorítanak arra, hogy ezzel a javaslattal éljek. Közösségünk különböző felekezetű tagokból áll. Egy fedél alatt élünk. Több mint hatvan éve fogadunk különböző egyházakhoz tartozó fiatalokat, vagy olyanokat, akik egyszerűen csak életük értelmét keresik. Távol attól, hogy a legkisebb közös nevezővel megelégedjünk, folyamatosan az Evangélium forrása felé haladunk, a föltámadt Krisztus felé, aki a Szentlélek által gyűjt minket az egy Isten köré, aki kivétel nélkül minden ember Atyja.

Fénykép: Tilen Čebulj

A menekültválság 2015 óta eddig sosem látott méreteket öltött Európában. A közösség a helyiekkel közösen keresi a válaszokat az új helyzet hozta kihívásokra, és számos menekültet fogadott be az elmúlt években.

Fogadóközpontok

2015 novemberében nyílt az első befogadó- és orientációs központ (CAO) Taizében. Ez a ház 13 fő számára biztosított ideiglenes szállást, akiket az ekkor már felszámolás alatt levő calais-i menekülttáborból helyeztek át ide. Mindannyian 19 és 40 év közötti muzulmán fiatalemberek voltak, Szudánból és Afganisztánból. Kilencen közülük azóta menekült státuszt kaptak Franciaországban, és most Taizé környékén tanulnak vagy dolgoznak. Egyikük már korábban elveszítette a feleségét, 13 éves fia pedig Szudánban maradt. Amikor Alois testvér tavaly Szudánba látogatott, magával hozta a fiút Taizébe, aki azóta iskolába jár, édesapja pedig a közeli fémöntödében dolgozik.

2016 novemberében a közösség egy újabb befogadóközpontot (CAOMI) nyitott a faluban, kifejezetten kiskorú menekültek számára. 18 fiatalember érkezett ekkor Taizébe, szintén a calais-i táborból. Bár eredetileg mindannyian tovább szerettek volna menni Angliába, heten közülük végül úgy döntöttek, hogy Franciaországban maradnak, és itt kérnek menedékjogot. Egyikük ma Taizétől nem messze tanul, négyen pedig még a faluban élnek, és a környéken szeretnének majd saját egzisztenciát teremteni.

Családok

Az elmúlt években a közösség négy menekült családot fogadott be Irakból és Szíriából. Néhány itt töltött hónap lehetővé tette számukra, hogy elinduljanak az integráció útján és a saját lábukra álljanak. Két család végül nem maradt Taizében, de továbbra is szoros kapcsolatot tartanak fenn a közösséggel.

Menedékjogra várva

Múlt szeptemberben a közösség három, 20 és 28 év közötti fiatalt fogadott be Szudánból és Dél-Szudánból. Ők hárman még nem tudják, hogy egyáltalán benyújthatják-e Franciaországban menedékjogi kérelmüket, mivel a dublini egyezmény szerint ezt abban az országban kell megtenniük, ahol az Európai Unió területére léptek. Amíg a döntésre várnak, franciául tanulnak és önkéntes munkákat végeznek, hiszen munkavállalási engedélyt ezalatt az idő alatt nem kaphatnak. Több alkalommal nagyobb hallgatóság előtt beszéltek életükről és arról, hogy mi indította őket egy ilyen kockázatos útra, és milyen nehézségekkel szembesültek annak során.

Mentorcsaládok

Minden fiatal bevándorlót, aki Taizébe kerül, egy-egy környékbeli család támogat. Azáltal, hogy rendszeresen töltenek időt ezekkel a családokkal, egyrészt egészen spontán módon ismerik meg a francia kultúrát és lesznek részei a helyi társadalomnak; másrészt felbecsülhetetlen értékű emberi kapcsolatokra tesznek szert. Egy fiatal menekült nemrég így fogalmazott: „Françoise úgy bánik velem, mintha a fia lennék”.

Nyelvtanítás

A helyiek nagylelkűsége azonnal megmutatkozott, amint az első menekültek megérkeztek Calais-ból. Jelenleg a hét négy napján egy tucatnyi önkéntes tart franciaórákat a Taizéi Polgármesteri Hivatalban. Christine hivatásos „francia mint idegen nyelv” tanárként vesz részt az itt folyó munkában, és így ír a tapasztalatairól: „Egyszerre döbbent meg és tölt el örömmel, amikor látom, hogy rengeteg problémájuk ellenére is mekkora elszántsággal tanulnak franciául.” A színvonalas nyelvórákat ma három menekült, illetve számos, különböző okokból Franciaországba érkezett külföldi bevándorló látogatja.

Érzékenyítés, reflexiós alkalmak

2017 novemberében hárman a Taizében élő menekültek közül egy beszélgetést vezettek a migrációról egy châteaubriant-i középiskolában, Bretagne-ban. A diákokra nagy hatással volt ezeknek a fiataloknak a története, akik átkeltek a Szaharán, majd magát a poklot tapasztalták meg Líbiában és a Földközi-tengeren; őket pedig a diákok komoly figyelme és őszinte érdeklődése érintette meg.

A menekültek időnként Taizében is tartanak műhelyfoglalkozásokat, amelyek keretében személyes történetükről, életükről, motivációikról beszélnek az odalátogató fiataloknak.

Az Európai Parlamentben

Néhány fiatal bevándorló 2018 januárjában ellátogatott az Európai Parlamentbe. Találkoztak a migrációért felelős uniós biztossal, az OFPRA (Francia Menekült- és Hontalanügyi Hivatal) igazgatójával, és számos politikussal a legkülönbözőbb pártokból és országokból. Lehetőségük nyílt beszélni arról, hogy hogyan élik meg ők maguk a helyzetüket és fogadtatásukat Európában. Néhányan közülük már megkapták a menedék státuszt, mások a kérelmük elbírálására várnak, de jelen voltak olyanok is, akiket a dublini egyezmény értelmében illegálisan tartózkodnak Franciaországban, illetve kísérő nélküli kiskorúak is, akiknek még a pontos életkora sem ismert.

A látogatás során készült videót az Európai Parlament egy tagja küldte el nekünk. A felvételt Claudio Cutarelli készítette, a téma pedig a dublini egyezmény volt.

A teljes videó megtekinthető itt link.

Önkéntesség

A menekültek mindig örömmel fogadták, ha munkájukkal a helyiek segítségére lehettek. A méltóságukat adta vissza az a tapasztalat, hogy ők is képesek adni másoknak; és hogy a közösségért végzett munka által újra hasznosnak érezhetik magukat.

Edith, aki a Katolikus Segélyszolgálat gazdasági vezetője a Taizétől héhány kilométerre fekvő Clunyben, így számolt be a tapasztalatairól: „Három fiatal menekült önkénteskedett nálunk. Különböző módokon segítették a tevékenységünket, például együtt megszervezték az éves ünnepi ebédet. A végén mindenki gratulált is nekik; megköszöntük a komoly elkötelezettséget, amivel részt vettek a munkánkban.”

Szívesen dolgoznak együtt a fiatal zarándokokkal is, akik hétről hétre érkeznek Taizébe. Egy portugál fiatal, Gonçalo a következőket írta: „Hatalmas élmény volt számomra, hogy együtt dolgozhattam három fiatal bevándorlóval. Fontos tagjai voltak a csapatunknak, és rengeteget beszélgettünk, sokat megtudtunk egymás kultúrájáról. Meséltek a tapasztalatokról, amiket az útjuk során szereztek, és arról is, hogy mennyire vágynak a békére.”

Tavaly nyáron Taizé egy felhívást tett közzé, aminek hatására sokan – főként fiatalok - adományokkal fejezték ki szolidaritásukat. Három fiatal menekült és egy önkéntes, Orsi vitte el Calais-ba a hálózsákokat és a tisztálkodószereket a helyi katolikus segélyszolgálat számára. Két éjszakát töltöttek a Maria Skobtsova házban, ami a menekültek közül is a legsérülékenyebbeket támogatja. Orsi így számolt be a látogatásukról: „A mi három barátunk Taizéből pontosan tudta, milyen átkelni a sivatagon, a tengeren, és sok idegen országon, és megtapasztalták mindazt a borzalmat, amivel egy ilyen utazás jár. Ha valaki, akkor ők megértették, hogy min mentek keresztül azok a fiatalok, akikkel Calais-ban találkoztak.”

Migrációról a félelmeken túl

A világ különböző részein nők, férfiak és gyermekek kényszerülnek elhagyni a szülőföldjüket. Nyomorúságuk hajtja őket távozásra. Ez pedig erősebb mint az útjukba emelt akadályok bármelyike. Közelmúltbeli szíriai látogatásom óta ezt személyesen is tanúsíthatom. Homsz városában a bombázások elképzelhetetlen méretű pusztítást okoztak. A város nagy része romokban hever. Ezt a szellemváros látva átéreztem az ország lakóinak reménytelenségét.

Ma szíriaiak érkeznek tömegesen Európába, holnap majd más népek jönnek. A nagy migrációs hullámok, amelyeknek tanúi vagyunk, elkerülhetetlenek. Ha ezt nem ismerjük fel, akkor rövidlátók vagyunk. Jogos, sőt szükséges megoldást találni a migrációs hullám szabályozására, szögesdrót kerítésekkel viszont teljesen hiábavaló a megállításában reménykedni.

Ebben a helyzetben érthető reakció a félelem. Ha pusztán ellenállunk a félelemnek, attól az még nem biztos, hogy eltűnik, de nem szabad, hogy megbénítson minket. Ne engedjük, hogy az idegenek elutasítása belopózzon és gyökeret eresszen a gondolatainkban mert a másik ember visszautasítása embertelenséget szül.

Első lépésként a gazdag országoknak kell világosan felismerniük, hogy részben felelősek azokért a történelmi sebekért, amik a múltban és a jelenben is nagyméretű migrációt okoztak, Afrikában vagy a Közel-Keleten. Ma is vannak olyan politikai döntések, amelyek bizonytalanságot szülnek ezekben a régiókban. Második lépésként pedig túl kellene lépni az idegenektől és a más kultúráktól való félelmeken és bátran el kellene kezdeni -a migráció hatásaként már amúgy is megváltozott- nyugati társadalmak arcának tudatos átalakítását.

Ne úgy tekintsünk az idegenre mint az életszínvonalunkat vagy a kultúránkat fenyegető veszélyre, hanem fogadjuk be őt mint a közös emberi család egyik tagját. Így megérthetjük, hogy a menekültek és a migránsok özöne nemcsak gondot okoz, hanem esélyt is jelent. Friss tanulmányok bizonyítják a migrációs jelenség pozitív hatását a demográfia és a gazdaság területén. Miért van az, hogy sok esetben csak a nehézségek és problémák kerülnek előtérbe és a pozitív dolgokról szót sem ejtünk? Akik a sajátjuknál gazdagabb országok kapuin kopognak, azok szolidaritásra szólítják fel az ott lakókat. Végeredményben, nem ők segítik-e ezeket az országokat abban, hogy új lendületre találjanak?

Itt szeretném megemlíteni saját tapasztalatunkat Taizében, a kis burgundiai kis falunkban. Helyi szinten működő, egyszerű, de kézzelfogható és valós tapasztalat. November óta a megyei kormányhivatal, az önkormányzat és a környékbeli civil szervezetek közreműködésével befogadtunk tizenegy szudáni és afganisztáni migránst Taizében, akik a calais-i „dzsungelből” érkeztek. Megérkezésük pillanatától fogva egy, még számunkra is meglepő szolidaritás vette körül őket: önkéntes francia tanárok jönnek minden nap, helyi orvosok vállalták ingyenes kezelésüket, a szomszédok és falubeliek megismertették velük a környéket, kirándulni, biciklizni hívták őket... Így ezek a fiatalemberek, akik borzalmas tragédiákon mentek keresztül eddigi életük során, most baráti kapcsolatokkal körülvéve elkezdhették újjáépíteni az életüket. Ugyanakkor, ez a mindennapi kapcsolat a muzulmán férfiakkal, megváltoztatta a körülöttük élők látásmódját is.

A faluban élnek olyan családok is, akik az elmúlt évtizedek során érkeztek különböző országokból: Vietnamból, Laoszból, Boszniából, Ruandából, Egyiptomból és Irakból. Ők ma már szerves részei a falu lakosságának. Mindannyian szenvedéssel teli életet hagytak maguk után, de új lendületet hoztak a falu életébe kultúrájuk különbözősége és gazdagsága által.

Ha mindez lehetséges helyi, regionális szinten, miért ne valósulhatna meg nagyobb távlatokban is? Hibás azt gondolni, hogy a xenofóbia a leggyakoribb álláspont az embereknél, a legtöbb esetben inkább a tudatlanság a jellemző. Amint lehetségessé válik a személyes találkozás, a félelmet felváltja a testvériség. Ez azt feltételezi, hogy a másik ember nézőpontjából tekintünk a világra. Egyedül a testvériségen keresztül vezet út a jövőbeni béke felé.

Ha a politikai vezetők közösen vállalnának felelősséget a migrációs hullám miatt kialakult problémák megoldására és nem a félelemkeltésre játszanának, akkor az Európai Unió is visszanyerhetné elveszített lendületét.

Egy egész európai fiatal nemzedék vágyik erre a nyitottságra. Nap mint nap érezzük ezt, hiszen évtizedek óta fiatalok tízezrei látogatnak el hozzánk a világ minden részéről és vesznek részt az egész éven át tartó egyhetes nemzetközi találkozóinkon. Az ő szemükben Európa építése csak akkor nyer igazi értelmet, ha szolidáris marad más földrészek lakóival és a legszegényebb népekkel.

Sok európai fiatal nem érti saját országának kormányát, amikor az a határok lezárásáról dönt. Épp ellenkezőleg, ezek a fiatalok azt kérik, hogy a gazdasági élet globalizációja járjon együtt a szolidaritás globalizációjával, és ez különösképpen abban nyilvánulhat meg, hogy a migránsokat méltón és felelősségteljesen fogadjuk. Sokan közülük készek részt venni ebben a munkában. Merjük elhinni hogy a nagylelkűségre a közéletben is fontos szerep vár!