Szentatya, köszönöm Önnek, hogy összehívta ezt a szinódust. Taizében nagyon örültünk a megnyitására szóló meghívásnak, s szeretnénk azt is megköszönni, hogy a hagyományoknak megfelelően más egyházak küldöttei is meghívót kaptak rá. Rendkívül értékes tapasztalat lesz saját szinódusi gyakorlatukról, azok áldásairól és korlátairól hallani.
Ez a szinódusi folyamat olyan kritikus pillanatban érkezett el, amikor két ellentétes irányú fejlődés figyelhető meg: egyrészt az emberiség tagjaiként mindinkább tudatára ébredünk annak, hogy mindannyian kapcsolatban vagyunk – egymással éppúgy, mint az egész teremtéssel. Másrészt egy mind erőteljesebb polarizáció tanúi lehetünk, társadalmi, politikai és etikai szempontból egyaránt, ami új szakadásokhoz vezet – a társadalmakban, az országok között és a családokban is.
Sajnos egyházaink között és azokon belül is látható, hogy a különbözőségek megosztottságot okoznak, ami elválasztja egymástól az embereket, mégpedig egy olyan korban, amikor életbevágó lenne a béke iránti tanúságtételünk.
Hogyan tudnánk a keresztények egységét előmozdítani? Ezt a kérdést tettem föl nemrégiben Larry Millernek, a Keresztény Világfórum korábbi általános titkárának, aki így válaszolt: „Nem vezet jóra, ha folyton azzal kezdjük, hogy ezek vagyunk mi, s emiatt van igazunk. Sokkal inkább el kell ismernünk hibáinkat, a többi egyháztól pedig segítséget kell kérnünk, hogy beépíthessük életünkbe, ami belőlünk hiányzik. Ezt jelenti a fogékony ökumenizmus, ami abban segít, hogy magunkévá tegyük, amit a többiek adhatnak nekünk.” Nincs igaza ennek a lelkésznek? Krisztus kincsét mindannyian törékeny cserépedényben hordozzuk, ami talán még tisztábban fog ragyogni, ha alázatosan elismerjük hiányosságainkat.
A szinódus a Katolikus Egyház szívében jelentős különbségeket hoz majd felszínre. A sok eltérő nézőpont annál több gyümölcsöt terem, minél inkább együtt jár a közösség intenzív keresésével. Nem úgy, hogy a fennálló konfliktusokat kikerüljük vagy elrejtjük, hanem hogy fenntartjuk a párbeszédet, ami kiengesztelődéshez vezet.
Ezt előmozdítandó, szép volna, ha a szinódus folyamán lélegzetvételnyi szüneteket is tartanánk, s időt szakítanánk arra, hogy a Krisztusban már fennálló egységünket megünnepeljük és láthatóvá tegyük.
Szentatya, mivel Ön meghívott minket, hogy álmodjunk együtt, most szeretnék Önnel megosztani egy álmot, az én álmomat. Lehetséges volna egyszer, hogy a szinódusi folyamatra ne csak delegáltak érkezzenek, hanem Isten egész népe meghívást kapjon? Hogy ne csak katolikusokat, hanem különböző egyházakból érkező hívőket is meghívjunk egy nagy ökumenikus találkozóra? A keresztség és a Szentírás által Krisztusban már testvérek vagyunk, még nem tökéletes, ám valóságos közösség fűz össze minket akkor is, ha tisztázásra várnak még bizonyos teológiai kérdések.
Egy ilyen találkozó szíve – itt Rómában és ezzel egy időben a világ más pontjain – egy olyan egyszerű liturgia lehetne, melyben Isten igéjét hallgatnánk, s hosszabb csöndet követően a békéért fohászkodnánk. Rábízhatnánk fiatalokra ennek vezetését? S átalakulhatna-e ez az imádság a felekezetek közötti párbeszéddé? Ekkor fedezhetnénk föl, hogy Krisztusban egyesülve válunk béketeremtővé.
Taizéi életünk tapasztalatai bátorítanak arra, hogy ezzel a javaslattal éljek. Közösségünk különböző felekezetű tagokból áll. Egy fedél alatt élünk. Több mint hatvan éve fogadunk különböző egyházakhoz tartozó fiatalokat, vagy olyanokat, akik egyszerűen csak életük értelmét keresik. Távol attól, hogy a legkisebb közös nevezővel megelégedjünk, folyamatosan az Evangélium forrása felé haladunk, a föltámadt Krisztus felé, aki a Szentlélek által gyűjt minket az egy Isten köré, aki kivétel nélkül minden ember Atyja.
Fénykép: Tilen Čebulj
