magyar

TAIZÉ

Könyv: Alois testvér - Taizé ma

 
Új szolidaritás felé. Beszélgetések Marco Roncallival

“Jelen kötet nem történeti munka, még ha számos utalást tartalmaz is néha egészen régi eseményekre; Taizé történetének pontos és teljes rekonstruálása még elvégzésre vár. Nem is krónika vagy riport; persze találunk benne információkat, ám egy sajátos aktualitásról van szó, amely kétezer éves gondolatvilághoz kötődik. Ez a könyv inkább csak az, ami megmaradt egy kis füzetben találkozások, beszélgetések és hallgatások hangfelvételei, a közös élet felvillanásai után.

Kísérlet elmondani valamit Taizé első és második priorjáról, és főleg kísérlet feltárni egy tapasztalatnak és jövőbeli fejlődésének az értelmet.”

>>> Vigilia kiadó

Részletek a könyvből

Több alkalommal találkoztam Alois testvérrel. Az egyszerre dolgozó- és hálószobájában Taizében, de a közösségnek abban a római lakásában is, ahol oly gyakran megfordultak a zsinati atyák a II. Vatikáni zsinat idején: ebben a lakásban a beszívott levegő, a tárgyak elrendezése, a mértékletesség, a nyugalom, az ikonok és a világítótestek, minden jelentéssel bír; ugyanazt a hangulatot találjuk itt, mint a burgundiai dombon. Találkoztam Alois testvérrel Sotto il Montéban is, XXIII. János pápa szülőfalujában, ahol Angelo Roncalli múzeummá alakított régi nyári rezidenciájában a vendégkönyv még ma is emlékeztet Roger testvér 1964-es látogatására. Ezt írta bele: „XXIII. János lehetővé tette, hogy Taizé kilépjen a tél hidegéből, Isten eszköze volt abban, hogy beköszöntött a tavasz közösségünkben.” És persze fel kellene itt idézni, hogy mindketten jelen voltunk Taizében, immár jó néhány éve, amikor Roger testvér oly figyelmesen fogadta Giuseppe nagyapámat, XXIII. János pápa testvérét, és édesapámat, Privatót, akikkel az első utazásomat tettem Taizé dombján. A rákövetkező években barátokkal, unokatestvérekkel ismét átéltem ezt az élményt – ismét, de minden alkalommal újként. Mindig tanultam valamit ezekből az utazásokból. A római Egységtitkárságról írt licenciátusi dolgozatom előtt és után is nagy érdeklődést tanúsítottam az ökumenizmus iránt, amely Taizében nem tanulmányozás tárgya volt, hanem mindennapos gyakorlat.

(...)

Sok fiatal mindenekelőtt olyan lelki táplálékot keres, amely konkrét iránymutatást nyújt az életükben és motiválja a mindennapi elköteleződéseiket. Márpedig a keresztények szóhasználata, amikor egyházról, felekezeti hovatartozásról, egyházközségekről beszélnek, távolinak és megközelíthetetlennek tűnhet. Nemrégiben egy ázsiai ország anglikán püspöke a következő súlyos szavakat mondta: „A fiatalok spiritualitást keresnek, mi pedig azt kérjük tőlük, hogy lépjenek be egy intézménybe; belső életre vágynak, az intézményeink pedig eltakarják előlük azt.”

Taizében a hivatásunk arra sarkall bennünket, hogy mindent megtegyünk e két dimenzió egységben tartásáért. Szeretnénk úgy fogadni és megérteni a fiatalokat, amilyenek, és ha kenyeret kérnek, nem fogjuk arra ösztönözni őket, hogy mást egyenek. De szeretnénk azt is feltárni előttük, hogy amit egy hét alatt megélnek nálunk a dombon, az nem más, mint egyházi tapasztalat, és szeretnénk megpróbálni átadni nekik az egyházi élet ízét: egy egyszerű, szeretetteli és nyitott életét.

(...)

Nagyon egyszerűen annyit mondhatok, hogy amit ma ökumenikus közösségként megélünk, az elképzelhetetlen lett volna a II. Vatikáni zsinat előtt. Ami engem illet, én a zsinatnak köszönhetően látogathattam el Taizébe 1970-ben tizenhat éves fiatal katolikusként, és mélyíthettem itt el a hitemet különböző felekezetű keresztényekkel. Az én utam, mint oly sok más zarándoké, akik eljönnek imádkozni a dombunkra, lehetetlen lett volna a zsinat nélkül.

A zsinattal, és azt megelőzően XXIII. János pápa trónra lépésével fordulat vette kezdetét Taizében. Már 1958 novemberében, rögtön a megválasztása után, az új pápa magánkihallgatáson fogadta Roger testvért, akit elkísért Max testvér is, egyik társa a legelső időktől. Ahogyan fogadta őket, amilyen nyitottságot mutatott irányukban, az fontos állomást jelentett Taizé életében.

Már ettől az első találkozástól kezdve szívélyes kapcsolat alakult ki XXIII. János és Roger testvér között. Roger testvér gyakran szenvedett attól, hogy rosszul értik a küldetését, néha el is vetik, katolikus oldalról éppúgy, mint protestáns oldalról. Nagyon mély benyomást gyakorolt rá, amikor érezte, hogy a pápa bízik benne, érti, felfogja és értékeli a kiengesztelődésre irányuló törekvését.

A későbbiekben, egészen élete végéig, Roger testvér előszeretettel idézte azokat a szavakat, amelyeket a pápa nyilvánosan mondott a nem katolikus keresztényekkel kapcsolatban néhány héttel azután, hogy bejelentette a zsinat összehívását: „Nem indítunk történelmi pert, nem keressük, hogy ki tévedett vagy kinek volt igaza; a felelősség közös; csak annyit mondunk: engesztelődjünk ki egymással!”

Amikor Roger testvér „fordulatról” beszélt, főként a János pápával 1963 februárjában történt utolsó találkozására utalt. Ezen a legutolsó kihallgatáson Roger testvér megkérdezte a pápától, hogy hol van a helye Taizének az egyházban. XXIII. János, akit már nagyon megviselt súlyos betegsége, kezével körkörös mozdulatokat téve így válaszolt: „A katolikus egyházat egyre nagyobb koncentrikus körök alkotják”. Azt nem pontosította, hogy melyik körbe helyezte Taizét, de Roger testvér megértette, mit akart mondani neki a pápa: már belül van, folytassa csak az útját. És ő ezt tette. Gyakran eszembe jutottak ezek a körök. Nevezetesen akkor, amikor ellátogattam Roncalli pápa [XXIII. János családneve] szülőfalujába valamennyi testvérrel, 2005-ben, a Milánóban rendezett európai ifjúsági találkozónk után, és egy másik alkalommal 2008-ban, amikor azért mentem oda, hogy együtt imádkozzam a fiatalokkal és a pápa egykori tikárával, Loris Capovillával, aki ma már bíboros.

(...)

Mindegyik egyháznak azzal kellene kezdenie, hogy megtanul nem cselekedni többé a többiek figyelembevétele nélkül. Minden egyháznak feladata megtisztítani a hagyományait, különbséget tenni a Hagyomány és a hagyományok között, amelyek, még ha nagyon tiszteletreméltóak is, pusztán csak szokások. Érthető, hogy mindegyik egyház ragaszkodik a sajátjaihoz, ám nem szabadna az átvételüket bármilyen közeledés feltételéül szabniuk a többiek számára. Viszont nagyon fontos lenne kiemelni azt, ami a legértékesebb mindegyik egyházban, és az is, hogy megvalósuljon a kapott adományok cseréje. (…)

A keleti keresztények Krisztus feltámadásának központi szerepét hangsúlyozzák, és a Szentléleknek az egyházban betöltött kiemelkedő szerepét is. Sokan találtak közülük erőt ebben a hitben ahhoz, hogy túléljenek szenvedésekkel teli évtizedeket az elmúlt évszázadok során. Kelet hűségesen megőrizte az egyházatyák tanítását. A monachizmus, amely keleten született, intenzívebbé tette a szemlélődő életet. És felvetődik a kérdés a nyugati keresztények számára: hogyan lehetne jobban megnyílni e kincsek előtt?

A reformáció keresztényei mindenki másnál jobban kihangsúlyozzák az Evangélium bizonyos tényezőit: Isten ingyenesen adja a szeretetét; Igéje által eljön azokhoz, akik meghallgatják és átültetik a gyakorlatba; a hit bizalma elvezet Isten gyermekeinek szabadságához; a hit közös megénekelése bensővé teszi Isten Igéjét. Ezek az értékek mindenki számára becsesek.

A katolikus egyház nagy gondot fordít arra, hogy látható formában megőrizze a Krisztusban való kommunió egyetemességét. Szüntelenül egyensúlyt keresett a helyi és az egyetemes egyház között. Az egyik nem létezhet a másik nélkül. A kommuniónak egy ilyen szolgálata minden szinten segíti a hitben való egység fenntartását. A nem katolikus megkereszteltek nagyon szép felfedezéseket tennének, ha fokozatosan megértenék ezt a szolgálatot.

(...)

Manapság az ökumenizmusnak már nemcsak vallási felekezetek közötti dialógust kellene támogatnia, hanem a kultúrák közöttit is. Mi, keresztények nem figyeltünk erre eléggé. Nekünk kell előmozdítanunk és segítenünk ezt a dialógust. Krisztus mindenkiért jött, minden egyes emberért, minden kultúráért.

Utolsó frissítés: 2016. február 26.