fénykép: Hölvényi Kristóf

Dél felé érkeztünk meg egy fiatal fotó-újságíró barátommal, Kristóffal a magyar-szerb határra. A békés, kis falu, Röszke határában egyszer csak szemünk elé tárult az út mindkét oldalát övező, két-három hektáron elterülő táborszerű képződmény. Mindenféle színű kis sátrak, egy pár nagyobb, komolyabb sátor, két, „hálóhelyiséggé” átalakult mezőgazdasági fóliasátor, negyven mozgó wc és egy megrendítően nagy embertömeg. Ez volt az érkezési pont, a Magyarországra érkező menekültek fogadóállomása. A tábor képzeletbeli bejáratánál két német önkéntes irányította az autóval és gyalog segíteni érkezőket. Csak a néhány rendőrautót, mentőautót és a helyszínre érkező segélyszállítmányokat engedték át, mindenki mást a szomszédos mezőn parkoltattak le.

fénykép: Hölvényi Kristóf

Az utat keresztező síneken már évek óta nem jár vonat. A vonatok helyén most emberek szakadatlan sora hömpölygött. Hirtelen magam előtt láttam az európai találkozóra érkező fiatalok csoportjait, ahogy érkeznek és vonulnak egyik irányból a másikba. De hamar megértettem, hogy a látvány csak nagyon távolról hasonlít az általam ismert zarándok fiatalok tömegére.

Szívszorító volt látni a mérhetetlen sok családot gyerekekkel, kisbabákkal a babakocsiban -amikkel csak döcögni lehet a vasúti talpfák között-, várandós anyákat, idős nagymamákat és bácsikat, akiket a fiatalabbak támogattak. Szótlanul és mozdulatlanul álltam ott több mint fél óráig és nyeltem a könnyeimet. Az úti csomagok jóval kisebbek voltak, mint a Taizébe egy hétre érkező zarándokok táskái. A jól felszerelkezetteknek hátizsákjuk volt, de a legtöbben egy nejlon zacskóval a kezükben lépdeltek fáradtan előre.

A menekült áradat menetirányával szembe elsétáltunk a szerb határig. Fáradt és aggodalommal teli szemek tekintettek ránk. De amint megszólítottuk és köszöntöttük a velünk szembe érkezőket, mosolygó arcok néztek vissza ránk. Arabul és angolul próbálkoztunk: „marhaban, assalamu alejkum, welcome...” A határ előtt néhány méterrel ott magaslott az a szégyenletes kerítés, amit 25 évvel a vasfüggöny leomlása után húztak fel. Azon a napon mikor ott jártunk, a síneknél még nyitva állt a rács és mindenki ott lépett be Magyarország területére. Ez az átjáró volt napokon át minden külföldi és belföldi média figyelmének a középpontjában.

fénykép: Hölvényi Kristóf

Visszagyalogoltunk Szerbiából Magyarországra és beszédbe elegyedtünk az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala (UNCHR) magyarországi munkatársaival, akik az érkezők számlálásával voltak elfoglalva. Volt közöttük egy szíriai lány, aki arabul próbálta a legfontosabb tudnivalókat elmondani minden menekültnek: „ 10 perc gyaloglás után elérkeznek egy első fogadótáborba, ahol kapnak enni, van orvos, sátrak, ahol megpihenhetnek. Ruhát, cipőt is találnak és takarót is, ha éjszakára szükségük lesz rá... majd kék buszokkal elviszik önöket abba a menekülttáborba, ahol regisztrálhatják menekült státusz iránti kérelmüket.”

A dublini egyezmény alapján, amit Magyarország így vagy úgy megpróbál betartani, a menekülteknek abban az országban kell benyújtania a menekült státusz iránti kérelmét, ahol beléptek az Európai Unió területére. Ki kell tölteni egy kérvényt és ujjlenyomatot vesznek mindenkitől. Ez utóbbitól tartottak nagyon sokan... Szeptember 12-én szombaton 4500 embert szállítottak buszokkal a menekülttáborokba, ahol regisztrálhatták magukat. De ugyanezen a napon az ENSZ munkatársai este tíz óra felé azt suttogták a fülünkbe, hogy ők 11 000 határátlépőt számoltak meg! Az a sok ezer ember, akit nem buszok szállítottak el, a maguk módján folytatták tovább az utat gyalog vagy embercsempészek segítségével, akik nekünk is felajánlották, hogy 100 euróért elvisznek minket Budapestre... A bécsi és müncheni tarifát nem sikerült megtudnunk.

Hihetetlen volt látni, hogyan szerveződött a tábor minden központi irányítás nélkül és hogyan tudtak a különböző segítő csoportok és szervezetek együtt dolgozni. Itt Magyarországnak egy, a médiák által kevésbé mutatott arcát lehetett látni. Ott álltak előttem Budapestről érkezett fiatalok, akik mondták, azért jöttek, hogy segítsenek és kérdezték, hova állhatnának be. Öt perccel később már egy „volonteer” feliratú kitűzőt viseltek és ételt osztottak, szemetet szedtek. Meg vagyok róla győződve, hogy valami megmozdult a magyar társadalomban és sokan vannak, akik hosszú távon is szeretnének segíteni a menekültek befogadásában. Igen, vannak olyan politikusok, akik cinikusan politikai játéknak használják fel a menekült válságot. Igen, sokaknak nehezen értelmezhetőek Ferenc pápa felhívó szavai. Igen, vannak félelmek, amiket meg kell próbálnunk meghallgatni és megérteni. De ennek ellenére oly sokan megmozdultak és jóakarattal segítettek, ott voltak az utak mentén, a vasútállomásokon, a határállomásoknál. Ezek az emberek tanúságot tettek arról, hogy a vendégszeretet nem egy üres szó, hanem mély tartalommal és értelemmel bíró valóság.

A múlt héten Magyarországra érkező taizéi önkéntesek valószínűleg nem fognak már találkozni a tömött sorokban vonuló menekültekkel. De találkoznak majd mindazokkal, akik még úton vannak vagy akiket visszaküldenek Magyarországra vagy akik most érkeznek Szerbia, Horvátország vagy Románia felől. Ezért arra gondoltunk, hogy a legkézzelfoghatóbb módon akkor segíthetünk, ha becsatlakozunk a jezsuiták által indított menekültprogramba.

A Taizéből érkezett fiatalok konkrét feladatvállalása

A fiatalok ( egy magyar, egy cseh, egy holland és egy angol) bekapcsolódnak a jezsuiták által indított programba, amelynek keretén belül a kiskorúakat befogadó fóti menekülttáborban fognak minden nap dolgozni. Olyan gyerekek és fiatalok között lesznek, akik mindenüket, még a szüleiket is elveszítették.

„Hospes venit, Christus venit”