Ukrajnában nem a gonoszé lesz az utolsó szó

Az idei nagyböjt kezdetén háború rázza meg Európát. A szörnyű hírek a gonosz titkával szembesítenek minket. Jézus maga is megtapasztalta ezt, amikor szabadon odaadta életét a kereszten: ő a végsőkig elment a szenvedés útján. A Húsvét felé vezető ösvényen az a remény hordoz minket, hogy Isten Krisztus keresztje nyomán az ő feltámadása által nyitotta meg az élet útját az egész emberiség számára.

Hogyan lehetséges, hogy fegyverek és bombák tüze olyan népeket szakít el egymástól, akiket megannyi szál fűz össze? Számos család rendelkezik rokonokkal a határ mindkét oldalán… Magam is meggyőződtem erről, amikor 2015-ben különböző országokból származó fiatalok kisebb csoportjával Oroszországba, Fehéroroszországba és Ukrajnába zarándokoltam, s meglátogattam néhány sebesült ukrán katonát egy kijevi kórházban. Velünk volt egy fiatal orosz nő is. Néhány nappal ezelőtt, a háború kitörésekor, ez a fiatal visszaidézte a látogatást és a következő történetet osztotta meg velem: „Amikor beléptem a kórházba, félelem és szégyen kerített hatalmába. Először nagyon nehéz volt bármit is mondanom. Azután arról kezdtem mesélni, hogy kisgyermekként nyaranta nagyapám ukrajnai házába utaztam, s hogy unokatestvérem Ukrajnában született. Ezután az ukrán katonák kezdtek megváltozni: az egyik hirtelen elmondta, hogy felesége orosz volt, a másik pedig, hogy szülei Oroszországban éltek… És világossá vált, hogy valójában milyen közel voltunk egymáshoz, hogy olyanok voltunk, mint a testvérek.”

Imádkozzunk, hogy a megosztásnak és a közösségnek ezeket a magvait ne tépje ki a háború őrültsége, hanem a végén erősebbé váljanak, mint az értelmetlen erőszak. Talán túl korai még hangot adni ennek az óhajnak, amikor minden egyes nappal egyre több az áldozat és a sebesült. Ám szívünk mélyén őrizzük meg azt a biztos reményt, hogy nem a gonoszé lesz az utolsó szó.

Ferenc pápa hamvazószerdán böjtre és imára hívott minket. A hívők a világ számos pontján összegyűlnek és a békéért imádkoznak. Néhány nappal ezelőtt üzenetet kaptunk Oroszországból, egy ortodox paptól: egyházközségükben ők is imádkoznak a békéért.

Igen. Annak érdekében, hogy e szent negyven napban kinyilvánítsuk szolidaritásunkat azok felé, akik az ukrajnai háború miatt szenvednek, hordozzuk imádságban az áldozatokat, szomorú családtagjaikat, a sebesülteket, azokat, akiknek menekülniük kellett, azokat, akik szerettek volna így tenni, de nem tehették meg, és imádkozzunk azokért is, akik úgy döntöttek, hogy lakóhelyükön maradnak. Gondoljunk a leginkább sebezhetőkre, akik elsőként fognak szenvedni a fegyveres konfliktus következményeitől, a szenvedő gyermekekre, a fiatalokra, akik nem látnak jövőt maguk előtt.

Ne feledkezzünk meg imáinkban kérni a Szentlelket, hogy világosítsa meg a népek vezetőit, s mindazokat, akik pozíciójuk folytán hatással lehetnek az események folyására, hogy a fegyverek mihamarabb elhallgassanak. Imádkozzunk, hogy a háború ne mélyítse a szakadásokat egyházak és családok között, és hogy az egyházak vezetői segítséget tudjanak nyújtani mindazok kísérésében, akiknek e szörnyű megpróbáltatások bármilyen sebet okoztak. És mivel minden emberi élet értékes Isten szemében, gondoljunk az összes érintett ország katonáira és családtagjaikra, például a nagymamákra, akik látják a frontra induló unokáikat − egy olyan háborúban, melyet nem ők választottak, s nem is akartak. Egy napon talán majd ők fognak az utcára vonulni…

Ez a nagyböjt sötét előjelekkel veszi kezdetét. E negyven napban meghívást kapunk, hogy közösségben legyünk mindazokkal, akik az erőszak áldozatai – nemcsak Európában, hanem szerte a világon. Krisztus a kereszten kitárta karjait, hogy az egész emberiséget átölelje. Az emberiség túl gyakran elszakadt, ám Isten szívében mindörökké egy.