magyar

TAIZÉ

Ha Isten valóban irgalmas, miért tartalmaz a Biblia fenyegetéseket?

 

A Biblia egy olyan Isten portréját tárja elénk, aki maga a Szeretet, aki azt szeretné, hogy az emberek teljes életet éljenek. Bár ez a meggyőződés Jézus Krisztuson keresztül jut el hozzánk először, Izrael Írásaiban mindenhol felelhetjük a nyomát. A Biblia a teremtés történetével kezdődik, melynek középpontjában egy olyan Isten van, aki nem akarja megtartani magának, amije van, hanem épp ellenkezőleg, szeretné megosztani mindenét saját teremtményeivel. A következő történetben, Izrael hitének középpontjában azt az Istent láthatjuk, aki felszabadít a rabszolgák egy csoportját, hogy saját népévé tegye, és arra hívja meg őket, hogy olyan közösségi életet éljenek, amely az Ő jelenlétét és irgalmát mutatja fel teremtményei számára.

Még ennél is fontosabb, hogy Isten soha nem tagadja meg szeretett teremtményeit. Amikor népe elfordul tőle, Ő keresi azokat az utakat, amelyek visszavezetnék őket a helyes ösvényre. Mindig kész a megbocsátásra s ebben a tulajdonságában nagyon különbözik az emberektől (vö. Izajás 55,6-9). A zsoltáros e szavakkal jellemzi Istent „Irgalmas és kegyelmes Isten vagy, késedelmes a haragod, nagy a szereteted és hűséged” (Zsolt 86,15).

Vajon, ha Isten „késedelmes a haragra”, ez azt jelenti, hogy néha mégis dühbe gurul? Izrael népének pusztai vándorlása történetében sokszor olvashatjuk, hogy „Isten haragra gerjedt népe ellen”, aki engedetlen volt (Számok 11,33; vö. 11,1; 12,9). A próféták könyveiben annak is szemtanúi lehetünk, hogy Isten választott emberei fellépnek a nép gonoszságával szemben, méghozzá szigorúan és méltatlankodva. Az bizonyos, hogy a mai ember nehezen tudja elképzelni, hogyan járhat a harag kéz a kézben Isten könyörületességével és megbocsátó szeretetével.

Isten „dühét” nem megbocsátó szeretetének szöges ellentéteként kell értelmeznünk, hanem sokkal inkább úgy, mint ahogy egy érme két oldalára tekintünk. A „düh” vagy „harag” fogalmai azt a tényt hangsúlyozzák, hogy Isten szeretete nem viselhet el semmit, ami az életet akadályozza vagy lerombolja, tehát semmiféle gonoszságot. Ha Isten valóban szeret, nem maradhat közömbös, amikor a szeretet megsérül, amikor a szeretetet elutasítják. Ha így tenne, bele kellene nyugodnia a ténybe, hogy nekünk szánt ajándékát, a teljes életet, nem fogadjuk el. Mikor Biblia kemény szavakat használ, azokat úgy kell értelmeznünk, mint Istennek vagy az Ő szószólójának szívből jövő kiáltását, amely a mindig fölajánlott szeretet elutasításának következményeit hangsúlyozza. Távol attól, hogy a szeretetnek ellentmondjon, „Isten haragja” nem más, mint épp annak a szeretetnek egy másik kifejezési módja, melyet az emberi szabadság időlegesen meghiúsított. Ám ekkor új kérdés születik: Ha Isten Szeretet, vajon nem kellene fölülemelkednie mindenféle ellenálláson? A valódi probléma nem az, hogy valójában haragszik-e Istenben, hanem hogy mire vezethet haragja: eltörli-e a gonoszságot anélkül, hogy az emberi szabadságot megsértené.

Az evangélium megoldja-e a visszautasított szeretet dilemmáját?

Az Istenről alkotott bibliai kép a következő dilemma elé állít: egyrészről Isten csak szeretetét adja, másrészt pedig nem tűrheti el a gonoszt. A Biblia nyelvével kifejezve az isteni szeretet két összetevője az irgalom és a harag anélkül, hogy valamelyik is elfedné a másikat.

A próféták tapasztalata kivezető utat mutat e dilemmából. Mindenekelőtt Ózeás, aki arra érzett késztetést, hogy egy hűtlen asszonyt vegyen feleségül. Felesége hűtlenségétől sértve a próféta megfenyíti őt, de hamarosan rájön, hogy iránta érzett szeretete miatt e sértés neki magának még inkább fájdalmat okoz. Ezáltal döbben rá, hogy amit az emberek isteni haragnak tapasztalnak, az valójában Isten saját szenvedésének másik oldala, melyet a visszautasított szeretet vált ki.

Jeremiás próféta folytatja ezt a vonalat. Amint szembesül azzal, hogy népe visszautasítja a figyelmeztetéseket, Isten nevében szólásra emelkedik. Ekkor saját testében éli át az Istenben is meglévő kettős egységet: „Szemem könnyet hullat éjjel-nappal, és nem csillapodik, mert nagy töréssel tört össze népem szűz leánya, nagyon fájó sebbel.” (14,17). Lelki fájdalma és szomorúsága által a próféta a kapcsolat honfitársai és Isten között.

Még egy lépés, és az „Úr Szolgája” misztikus alakjához értünk (Izajás 53). Jeremiáshoz hasonlóan ez az Isten küldötte ártatlan személy magára veszi azt a szenvedést, amit a bűnös képtelen maga elhordozni; sőt, az önkéntesen felvállalt szenvedése által hoz számukra gyógyulást. Olyan ez mintha a megbocsátás csak akkor érné el célját, ha nem felülről, hanem alulról érkezik, vagyis mint ami a gonosztevőkkel megélt, minden határt felülmúló szolidaritásban fejeződik ki. Ez a fejlődés kulcsot ad ahhoz, hogy Jézus végzetét megértsük: „Krisztus értetek szenvedett (…) bár bűnt nem követett el. Ő, amikor szidalmazták, maga nem szidalmazott, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra. A mi bűneinket maga hordozta testében a fán, hogy a bűnöknek meghalva igaz életet éljünk. Az ő sebe által gyógyultatok meg.” (1Péter 2,22-24)

Krisztus életének ajándékában felsejlik, amit Szent János, egy remek kifejezéssel a „Bárány haragjának” nevez (Jelenések 6,16). Ha az „isteni harag” a visszautasított szeretet miatti szenvedés másik neve, akkor a szeretet is csak úgy érhet célba, ha a visszautasítás következményeit teljesen magára ölti. A haragnak tehát a szolidaritás miatt a szenvedésbe kell átfordulnia, így azonosulva a határtalan irgalommal. Krisztus nem szembeszáll a gonosszal, hanem jóságának mélységébe nyeli el. A halál elveszti fullánkját (vö. 1Korintusi 15,54-57), hogy az Életre vezető út legyen.

Utolsó frissítés: 2007. szeptember 26.