Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra. Menjetek! Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit ne üdvözöljetek. Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll békességetek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ott abban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert a munkás megérdemli a maga bérét. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket s hirdessétek: Közel van hozzátok az Isten országa! De ha betértek valamelyik városba, és nem látnak titeket szívesen, menjetek ki az utcára és mondjátok: Még a port is lerázzuk, ami városotokban a lábunkra tapadt, de azért tudjátok meg: Közel van az Isten országa.

Ha az aratás bőséges és a munkás kevés, nem tűnik logikusnak, hogy két embert egy időben ugyanarra a helyre küldjenek, és kétszer is ellátogassanak oda. Kétségtelenül jobban kellene használni az emberi erőforrásokat és megszervezni az utazásokat a hatékonyabb munka érdekében. Isten logikája azonban nem ilyen. A tanítványok küldetéséről szóló fenti szöveg többféleképpen is megmutatja, hogy Isten milyen módon viszi végbe a dolgokat, és ezzel elgondolkodtat bennünket.

Először is Jézus tudatos döntése volt - nem pedig a hatékonyság hiánya, - hogy kettesével küldi szét a tanítványokat. Jézus szolgálatát nem egyedül végzi az ember. A tanítványok együtt utaznak, meg kell bízniuk egymásban, beszélgetniük kell egymással, törekedniük kell arra, hogy megértsék és támogassák egymást. Nem szükségképpen a legjobb barátok, és nem kell feltétlenül egyetérteniük mindenben. Jézus az, aki egybegyűjti őket, mert szüksége van rájuk. Sőt, a tanítványok függnek azoktól az emberektől, akikhez Jézus küldi őket - jóllehet ez a függés nem negatív. A hittel élt élet kapcsolatba hoz minket egymással. A tanítványok nem visznek magukkal semmit az útra, azok vendégszeretetére kell hagyatkozniuk, akikkel találkoznak, és azt kell enniük, amit felkínálnak nekik, nem önellátóak. Az emberek társasága, a befogadás és a testvéri vendégszeretet része a hitben élt életnek.

Másrészt a tanítványok nem személyes terveik intézése folytán indulnak útnak. Jézus ezt mondta: „Menjetek! ... küldelek benneteket". Jézus küldi őket a saját nevében. Ennek a küldetésnek a forrása nem más, mint Jézus kapcsolata valamennyiükkel, akiket elküld. A tanítványok a maguk részéről igent mondtak egy hívásra, amely megelőzi őket, anélkül hogy tudnák, milyen útra vezeti őket. A Jézusba vetett bizalmuk ösztönzi őket az indulásra, ezen felül a vágyuk, hogy megosszák az emberekkel Jézus életét és küldetését - valamint talán a remény, hogy ez értelmet és irányt ad az életüknek. A küldetés azt jelenti, hogy az embernek néha félre kell tennie a saját elképzeléseit, hogy valami jelentősebb részese legyen, ahol talán nem ért mindent, de megtanul bízni és önmagából kilépni. Ez egy valódi belső utazás!

Jézus továbbá azokra helyekre küldi tanítványait, ahová maga is indulni készült. Így vajon haszontalanná vagy szükségtelenné válik, hogy a tanítványok még Jézus előtt elinduljanak? Egyáltalán nem! A tanítványokat azért küldi, hogy békét vigyenek és meggyógyítsák a betegeket, ami - emberi szempontból - lehetetlen küldetés - gondolhatnánk. Ez tulajdonképpen magának Jézusnak, Isten küldöttjének a küldetése, aki maga az élet, a béke és a gyógyulás forrása. Jézus azonban munkatársainak tartja a tanítványokat: ahol a tanítványok jelen vannak, ott jelen van ő maga is. Ő választ így: nem egyedül akarja véghezvinni ezt a küldetést, hanem megbízik másokban. Így érthetővé válik, hogy nem tesz bennünket passzívvá, ha valaki nevében küldenek bennünket - a küldetés nem lehet kifogás a lustaságra, az elrontott munkára vagy a felelősség elkerülésére. Küldetésének teljesüléséhez Jézusnak szüksége van arra, hogy elfogadjuk, sőt, tudatosan engedjük, hogy társai lehessünk benne, és hozzátegyük a mi képességeinket, tehetségünket.

Bármilyen élethelyzetben is vagyunk, a hitünk bármely állomásán, Krisztus mindannyiunkat küld, hogy a nekünk adott életet teljesen éljük. A hit által közösségbe kerülünk Krisztussal és másokkal. A hit mozgat bennünket, és néha váratlan utakra vezet. Arra indít minket, hogy tanúságot tegyünk arról, ami éltet, és megosszuk azt. Ha tápláljuk magunkban a küldetéstudatot és annak tudatában élünk, hogy Krisztussal és másokkal együtt járjuk az utat, segít minket, hogy „otthonra találjunk” Jézusban, valamint a keresztény és emberi közösségben egyaránt.

 Történt-e már, hogy békét hoztam egy nehéz helyzetben? Mi segít hinnem, hogy Jézus maga volt ott jelen?
 Hogy fér össze a küldetés és az, hogy döntéseket kell hoznunk az életben?

Ezt az elmélkedést először 2024. augusztusában, a 18-35 évesek számára rendezett taizéi hét keretében kapták meg a résztvevők.