Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét kitárva megáldotta őket. Áldás közben megvált tőlük, és fölemelkedett az égbe. Leborulva imádták, aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Mindig a templomban voltak, és dicsőítették az Istent.
Bár az Újszövetség szerint a feltámadt Úr felemelkedett az Atya jobbjára, csak Lukács - aki szívesen foglalkozik a történeti állomásokkal - szól kifejezetten a mennybemenetelről. Méghozzá kétszer is: evangéliumának végén (Lk 24,50-53) és az Apostolok Cselekedetei elején (Ap.Csel 1,9-11). A kronológia mindegyik esetben eltérő: az evangéliumban ez az esemény Húsvét napján következik be, míg az Apostolok Cselekedeteiben 40 nappal később. Ez arra enged következtetni, hogy itt nem egy történelmi adatról van szó, hanem teológiai utalás történik: az első esetben az események az Úr napján zajlanak, a másodikban pedig az átmenet idejére egyértelműen utaló bibliai 40-es szám szerepel.
Ezek a történetek arról szólnak, hogy a feltámadt Krisztus ma is jelen van számunkra és a világban. Paradox módon a mennybemenetel valójában a jelenlét, nem pedig a hiány története, annak ellenére, hogy egy felületes olvasás ez utóbbira következtethetne. Ez azonban egy tökéletesen más jelenlét, amelynek kevés köze van ahhoz a jelenléthez, amelyet mi ismerünk.
A mindennapi életünkben a jelenlétnek elsősorban fizikai dimenziója van: valaki itt van előttem. Ha azonban ez az ember egy idegen, aki nem különösebben érdeklődik irántam - például valaki, aki a metrón mellettem ül - a „jelenlét” szó aligha állja meg a helyét. Amikor két barát találkozik, hogy meghallgassák egymást és beszélgessenek, a jelenlétnek egy lényegibb formáját tapasztaljuk meg. Két ember, akik szívből szeretik egymást, bizonyos értelemben állandóan egymás jelenlétében élhetnek, még akkor is, ha a nap 24 órájában fizikailag nincsenek együtt. Azt láthatjuk, hogy a jelenlét még emberi viszonylatban is sokkal összetettebb, mint amilyennek első látásra tűnik.
Jézus a tanítványokat kiviszi a városból, majd ott az ég felé tárja a kezét és megáldja őket. Az áldás a Biblia világában nagyon mély jelentéssel bír. Szigorúan véve csak Isten tud áldani, mert a szó az élet növelését jelenti. Lukács részletezi, ahogy Jézus az áldás cselekedete közben megvált tőlük és fölment a mennybe. Itt a „menny”, azaz az „ég” nem egy távoli hely, hanem Isten valósága, amely mérhetetlen és végtelen. Ugyanazt az eget látjuk Európában, Kínában, Chilében...Jézus áldás közben emelkedik a mennybe, és ez a tény arra utal, hogy állandóan áld minket, itt és most. Bárhol vagyunk, folyamatosan közli velünk és átadja az életet, amit az Atyától kap.
Az apostolok reakciója a bizonyíték arra, hogy valódi jelenlétről van szó. „Nagy örömmel” tértek vissza Jeruzsálembe és állandóan a templomban voltak Istent dicsőítve. Istent dicsőíteni azt jelenti, hogy magatartásunkkal és tetteinkkel visszaadjuk Istennek azt, amit tőle kapunk. Az evangélium az élet bőséges áradásával és dicsérettel zárul, amely egyesíti Istent és az emberiséget, az eget és a földet. „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek” (Lk 2,14). Ezt az egységet pedig Krisztus teszi lehetővé, ő az összekötő kapocs: valóságos Isten és valóságos ember, az Atyával van, mégis sorsközösségben marad velünk. Benne már mi is a mennyországban vagyunk. Ahogy a Kolosszeiekhez írt levél is szól: „életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben.” (Kol 3,3)
Az Apostolok Cselekedeteiben, a mennybemenetel eseményének második leírásában Jézust felhő borítja be. Ez a bibliai kép tökéletesen kifejezi Krisztus jelenlétének ezt az újfajta, megfoghatatlan jellegét: egyszerre rejtőzik el és nyilatkozik meg. A zsidó hagyományban Isten Jelenlétével (Shekhinah) van köztünk, ahhoz a felhőoszlophoz hasonlóan, amely a sivatagon át vezette a népet a kivonulás idején és a találkozás sátra fölött állt meg. Krisztus mennybemenetele szorosan kötődik a Lélek ajándékához, ahogy Szent János magyarázza nekünk: „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm.” (Jn 16,7)
Jézus mennybemenetele távolról sem puszta eltávozás vagy Jézus történetének vége, hanem Isten végérvényes jelenlétének kezdete. Emberségének átszellemült valóságában Jézus teljes egységben van az Atyával, és innentől fogva elpusztíthatatlan kötelékkel kapcsol minket Istenhez. Ő a Fő, aki továbbra is küldi Testének az életenergiát a földre: a Lelkét, aki egyben az Atya Lelke is. Ha van távolság köztünk egyáltalán, akkor az ösztönöz arra, hogy előrehaladjunk, kötelez, hogy elinduljunk egymás felé, ezáltal Jézus felé is. Jézus az előhírnök (ld. Zsid 12,2), aki az átmeneti és időleges dinamikájában megtart bennünket.
Isten nem hagyott el bennünket, egyáltalán nem. Testvéreinkben, a szerencsétlen sorsúakban, az Eucharisztia kenyerében találkozunk vele. Jelenlétének biztos tudatában az igazság tanúi lehetünk egy olyan világban, amelyet a haláltól való félelem ural. Ez a halál ugyanis már mögöttünk van (ld. Kol 3,3; Jn 5,24; Jn 3,14).
Milyen áldásokat kaptam az életemben, valóságokat, amelyek képessé tesznek arra, hogy teljesebben önmagammá válhassak?
Hogy tapasztalom meg Krisztus jelenlétét a világban és mindennapi létezésemben? Mik a következményei ennek?
