„...így keresztül kellett mennie Szamárián. Odaért Szamária egyik városához, Szikarhoz; ez annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Jézus elfáradt az úton, azért leült a kútnál. A hatodik óra felé járt az idő. Egy szamáriai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. A szamáriai asszony így válaszolt: „Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamáriai asszonytól kérsz inni?” [A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamáriaiakkal.] Jézus ezt felelte neki: „Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked.” „Uram – mondta erre az asszony –, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival és állataival együtt?” Jézus azt mondta neki feleletül: „Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Erre az asszony kérte: „Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen idejárnom meríteni.”(Jn 4,4-15)
„A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamáriaiakkal". A diplomáciai kapcsolatok hiánya miatt a hatóságok nem javasolják az utazást - a szamáriaiakhoz tett látogatással Jézus kockázatot vállalt. A két nép között nagy szakadék tátongott. Máté evangéliuma szerint Jézus ezt mondta: „a szamáriaiak városaiba ne menjetek be!” (Mt 10,5)
Lukács beszámol egy olyan eseményről, amely igazolni látszik a fenti tanácsot: amikor Jézus meg akar állni Szamária egyik falujában, annak lakói megtagadják, hogy fogadják őt (Lk 9,51-56). János evangéliuma szerint pedig az egyik legnagyobb sértést a zsidók körében az jelentette, ha valakivel „szamáriaiként” bántak. (Jn 8,48).
Micsoda ellentétben áll mindezzel a Jákob kútjánál történt találkozás! Jézus nemcsak hogy különösebb incidens nélkül halad át Szamárián, hanem még szívesen is fogadják és két napig ott marad. Történeti szempontból valószínűtlen, hogy túl sok szamáriai lakos hitt volna benne, ahogy János mondja (Jn 4,39): az Apostolok Cselekedetei szerint ugyanis Szamária csak néhány évvel később fogadta be Isten szavát (ApCsel 8,14).
A Biblia íróihoz hasonlóan János is „prófétai hangnemben” beszél: egyetlen képben egymásra vetíti és összeköti Jézus szamáriai látogatásának rövid leírását azzal a fogadtatással, amit az apostolok később ezen a helyen kaptak. Az első tanítványok, akik elhagyták otthonukat, Jézushoz hasonlóan szintén zsidók voltak, és azért érezték, hogy el kell hagyniuk Jeruzsálemet, mert hittek benne.
János evangéliumának írása idején - az első század vége felé - sok üldözött kereszténynek kellett menedéket kérnie külföldön. Fontos bátorításul szolgált tehát a történet, amely elbeszéli, hogy otthonán kívül hogyan kérte maga Jézus, hogy lássák vendégül. János nem rejti véka alá a tényt, hogy a szívesség kérése ellenséges területen Jézusnak is próbatétel volt.
Jákob kútjánál a szamáriai asszony először Jézus értésére adja, hogy nem szükségszerűen fogadják őt szívesen. Azt érezteti vele, hogy ő dönti el, Jézus ihat-e vagy sem. Szinte kigúnyolja: „hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély!” Jézus nem hagyja, hogy a kötekedés összezavarja. Finoman megfordítja a helyzetet: az, aki eddig egy kevés kis vendégszeretetet kér (vizet, hogy ihasson), a beszélgetés során felülmúlhatatlan szívélyességgel ajánlja fel az élet soha ki nem apadó forrását.
Nehéz azok felé lépni, akikkel nincs kapcsolatunk. Könnyebb szívélyesen fordulni azok felé, akik alázatosan kérik a vendégszeretetet. Jézus azonban megmutatja nekünk az utat: ha kitesszük magunkat annak, hogy rászoruljunk idegen emberek szívességére, ezáltal leszünk képesek mi is felkínálni azt.
Miért tette ki magát Jézus annak a helyzetnek, hogy ellenséges területen mások szívességére szoruljon?
Mi jellemzi azt a szíves látást, amit mi adunk, és mi azt, amit kapunk?
Mikor érzem magam kényelmesebben, ha másokkal bánok szívélyesen, vagy ha velem teszik ezt?