„Az elbizakodottaknak, akik meg voltak róla győződve, hogy igazak, s a többieket megvetették, ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. – A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! – Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”(Lk 18, 9-14)
A farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd egy rövid bevezetővel indul. A narrátor szerint ezt a történetet Jézus olyan embereknek mondta el, akik a végletekig elbizakodottak voltak és azt gondolták, hogy közel vannak Istenhez, de ugyanakkor másokat megvetettek - a görög szó eredeti jelentése szerint semminek vagy senkinek tekintettek. Mit tudott Jézus mondani egy ilyen problematikus hozzáállásra?
A tényleges példabeszéd ekkor kezdődik és egymás mellé állítva mutatja be a két szereplőt, akik a templomba igyekeznek. Leírja, amint a farizeus előre áll és magában imádkozik, ezután a belső világába enged betekintenünk. Tulajdonképpen halljuk az imáját. Megköszöni Istennek, hogy nem olyan, mint mások, majd példákat is sorol: „rabló, igazságtalan, házasságtörő”, és még hozzáteszi: „mint ez a vámos is”. A megjegyzéseinek rosszindulatú színezete van, és egyre növekszik az intenzitásuk is. Kezdetben még minden embert magában foglaló, homályos állítást fogalmaz meg („olyan, mint mások”), később azonban egyre szűkebb körre összpontosít, míg végül megtalálja a célpontját, aki ott áll mellette (a vámost). A vámosok a rómaiak megbízásából végzett munkájuk és rossz hírnevük miatt - mely szerint saját anyagi előnyöket kovácsoltak munkakörükből - nagyon rossz megítélés alá estek akkoriban.
A következő mondatban a farizeus több igét is egymás mellé helyez egyes szám első személyben: „böjtölök”, „tizedet adok”. A böjtölés, az alamizsna és az imádság - amit éppen a templomban tett akkor a farizeus - a vallásgyakorlás három pillérének számított abban az időben. Ő - a vámossal ellentétben - ezen mérce alapján feddhetetlen volt.
Amikor a példabeszéd folytatásában a vámosról esik szó, az ellentétek hihetetlenül szembeötlővé válnak.
Míg a farizeus előre áll, a vámos „megáll hátul”. A farizeus - ahogy maga mondja az imájában - nem olyan, mint más: egymagában imádkozik. A vámos, akire a farizeus megvetéssel tekint és akit mások sem szeretnek, távol helyezkedik el. A távolságot testtartásával is szemlélteti: szemét sem meri felemelni az égre, szemeit lesüti, nem meri arcát Isten felé fordítani, mellét veri a szégyen és a megbánás jeleként. Imája láthatóan a szenvedő ember imája.
Belső világa - nem meglepő módon - szembetűnő ellentéte a farizeusénak. „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!”, úgy is fogalmazhatnánk, hogy „Elszakadtam tőled.” Míg a farizeus nem kér semmit Istentől (feltehetnénk a kérdést: gondolja-e egyáltalán, hogy szüksége van Istenre?), addig a vámos teljesen nyitott. A farizeus, aki úgy gondolja, hogy mindent megtesz, amit Isten kér, valójában a saját csapdájában van, messze Istentől és másoktól. A vámos, aki elszigeteltnek érzi magát és szenved, egészen Isten kezébe helyezi magát.
Jézus azzal zárja a példabeszédet, hogy a vámos az, aki „megigazultan tért haza”, azaz helyreállítja a kapcsolatát Istennel, nem pedig a farizeus.
Tedd egymás mellé a farizeus és a vámos imáját, akár le is írhatod őket egy papírra. Mit veszel észre, miközben egyszer az egyiket, majd a másikat olvasod?
Időzz el egy darabig a farizeus és a vámos viselkedésén. Milyen hatással vannak rád? Milyen gondolatokat ébresztenek benned?
