Aznap alkonyatkor így szólt hozzájuk: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre elbocsátották a népet, és magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is csatlakoztak. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették: „Mester – kérdezték –, nem törődsz vele, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, parancsolt a szélnek, és utasította a tavat: „Csendesedj! Némulj el!” A szél elült, s nagy nyugalom lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el őket. „Ki ez – kérdezték egymástól –, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,35-41)
Békés és felüdítő lehet egy kis hajóban lebegni a tengeren. Irányíthatod a közvetlen környezetedet. Bár nem vagy túl messze a nyüzsgő világtól, mégsem zavarja meg semmi a horizontig elnyúló látványt. Ha azonban vihar támad, a hajó életveszélyes zűrzavarral körülvéve hirtelen nevetségesen aprónak és törékenynek bizonyul.
A szabad mozgásunkat érintő korlátozások következtében néhányan közülünk bizonyára tapasztalták már mindkettőt ebben az évben: a nyugalmat adó felfrissülést és az irányíthatatlan bizonytalanságot. Sokan azonban - különösen a szegények - sokkal inkább az életüket érintő pusztító fenyegetést éltek át, mint békességet. Ahogy Ferenc pápa mondta: ismerjük fel, hogy egy hajóban evezünk, és az emberiségnek példátlan szolidaritásra van sürgős szüksége.
Mi vagyunk az első generáció, akik világosan felismerhetik, hogy a bolygónk egy kicsiny hajóhoz hasonló és az emberiség az életmódjával kárt okoz rajta, mégpedig helyrehozhatatlan kárt. A szolidaritás, amely az emberi igazságossághoz vezet, olyan utakat nyithat meg, amelyekkel mindezt együtt megváltoztathatjuk.
Jézus azt kéri, hogy keljenek át a tavon a túlsó partra. Ez az első látogatása egy olyan földön, ahol nem zsidó emberek élnek. Ez az első egyértelmű jel, hogy Jézus nemcsak Izrael, hanem az egész világ számára változást hoz. A tavon kitörő vihar azt az akadályt jelképezi, amelyet Jézus legyőz ahhoz, hogy minden emberhez eljusson - akárcsak egy hangsebességet átlépő repülő.
Volt egy másik férfi, akitől Isten azt kérte, hogy menjen és hirdesse a bűnbocsánatot az Izrael határain kívül élőknek: Jónás próféta. Hajóra szállt, hogy elmeneküljön Isten elől. A hajón mély álomba merült, majd a viharban a többiek ébresztették fel és kidobták a hajóból. Bár halottnak hitték, három nappal későbbi előkerülése olyan jel, amellyel Jézus saját halálára és feltámadására mutat. (Mt 12,38-40)
Természetesen a fenti történet arról is szól, hogy a tanítványok nem teljes mértékben értik, ki is valójában Jézus. Ennek ellenére Jézus annyira erősen vonzotta őket, hogy mindent odahagyva követték őt.
Amennyire megállapítható, a tanítványok nem folyamodnak Jézushoz azzal a kéréssel, hogy változtassa meg a körülményeket. E szavak hangzanak el a szájukból: „nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Egy olyan helyzetben, amelyben úgy hiszik, meg fognak halni, fontos lett számukra tudni, hogy valóban számítanak-e Jézusnak, vagy voltaképpen közömbös az életük iránt. Márta is ugyanezeket a szavakat intézi Jézushoz: „nem törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki?” (Lk 10,40) Amikor Jézust igyekszünk követni, lesznek olyan időszakok, amikor sebezhetőek vagy sebzettek vagyunk, esetleg veszélyben forog az életünk, és valami hasonló érzés kerít hatalmába bennünket. A fontos az, hogy tárjuk fel ezt az érzést imában, akárcsak a tanítványok és Márta is tették.
Amikor Jézus szól és minden lecsillapodik, megkérdezi a tanítványokat: „Miért féltek ennyire?” Nem azt kérdezi, hogy „miért féltetek ennyire?”, hanem hogy miért féltek. Arra kéri ezzel őket, hogy ne csak a vihar rémisztő fenyegetésével szembeni tehetetlenségükre reflektáljanak, hanem mélyebb szinten ismerjék fel, hogy kit választottak, kit követnek.
Jézus így szól a viharhoz: „Csendesedj! Némulj el!” Látva Jézus szavainak hatását, a tanítványok így beszélnek maguk között: „Ki ez?” Még akkor is, ha az eredeti szöveg nem teljesen pontosan ugyanez, szívünkben őrizhetjük a 46. zsoltár szavait, amely a viharok, a háború és a káosz felidézése után mondja, hogy Isten mindezeken túl velünk van: „Álljatok meg és ismerjétek el: Én vagyok az Isten!” (Zsolt 46,11)
Mit tehetek, hogy hozzájáruljak a szolidaritás építéséhez?
Milyen nehézségekkel (viharokkal) szembesülök, amikor közösséget szeretnék építeni olyan emberekkel, akik a komfortzónámon kívül esnek?
Ki néz rám és ki intézi hozzám ezt a kérdést: „Nem törődsz vele, hogy bajban vagyok”? Hogyan válaszolhatok?
