Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, a fiad!” Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, az anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány. (Jn 19, 25-27)
Jézus kereszthalála a keresztény hit központi eseménye. Azonban annyiszor hallottunk már róla, hogy jelentése már-már elhomályosodik, megfakul, és nem érzékeljük olyan megrázó eseményként, mint Jézus tanítványai.
Egy pillanatra képzeljük csak magunkat a helyükbe. Követjük Jézust éveken át, nagyszerű dolog többször hallgatni őt, látni, ahogy embereket gyógyít. Nehéz és küzdelmes is, az emberek kinevetnek, mert erről az egyszerű emberről azt gondoljuk, hogy ő a Messiás, a Krisztus.
Végül pedig felmegyünk Jeruzsálembe, a királyok városába, és azt reméljük, hogy Jézus végre elfoglalja az őt megillető helyet. A trónra ül, mi pedig ott ülünk majd vele, ahogy azt megígérte (lásd Mt 19,28). Mindezek ellenére semmi sem úgy történik, ahogy hittük: igen, a fogadtatás a városba érkezéskor valóban különleges, de elég hamar minden megváltozik. Jézust letartóztatják, és a következő nap meghal a kereszten.
Egészen érthető tehát, hogy a tanítványok feltették magukban a nagy kérdést: mi ennek az egésznek az értelme? Természetesen nem minden végződött a kereszten, Krisztus feltámadása azonban még titokzatosabbá tett mindent.
A kereszt segít megértenünk, hogy Krisztus hűséges maradt az utolsó percig. Amikor választania kellett, hogy folytatja-e, amit az Atya kért tőle vagy életben marad, ő az előbbit választotta. A kereszt segít, hogy jobban megértsük Isten megbocsátását és irgalmát: az irgalmat, amely olyan messzire megy, hogy már-már igazságtalannak tűnik: Krisztus vesz magára mindent. Ahogy Péter, a tanítvány mondja: „Mert Krisztus is meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy Istenhez vezessen minket.” (1Pt 3,18) Ő jelen van szenvedéseinkben, a halálig, hogy az életre vezessen.
Értjük azonban elég világosan, hogy a kereszt egyúttal kiengesztelődés és közösség is? Szent Pál jól megértette ezt, amikor ezt írta az efezusiaknak: „és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte.” (Ef 2,16)
János evangéliumában és leginkább a szenvedéstörténetben királyként mutatja be Jézust. Korábban pedig paradox módon éppen Pilátus erősíti meg ezt azzal, hogy a keresztre a következő üzenetet íratja: „a názáreti Jézus, a zsidók királya." Mit tesz egy király, mielőtt meghal? Kinevezi utódját, örökösét. Ki ez az örökös a szöveg szerint? Nem egy emberről van szó, hanem inkább egy közösségről, két ember közötti barátságról, édesanyja és tanítványa között. Jézus korábban ezt mondta: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).
Jézus halálának pillanatában új család születik, amely már nem vérségi kapcsolaton alapul, és amelyben már az sem fontos, hogy ugyanahhoz a csoporthoz vagy néphez tartozzunk. Krisztus az, aki összetartja ezt a családot. Így -bizonyos értelemben- megszületik az egyház a kereszt lábánál, a két ember között, akik nem választották egymást, hanem Krisztus kérte őket arra, hogy szeressék egymást.
Hogyan változtatja meg az egyház életéről és céljáról alkotott elképzelésemet az a tény, hogy Krisztus önmagát adó ajándéka által új lelki család jött létre?
Mit tehetünk, hogy keresztény közösségeinket sokkal inkább olyan helyekké tegyük, ahol mindenkit szeretettel látnak, félelem és ítélkezés nélkül?
Fontos, hogy lépjünk olyan emberek felé, akiket ösztönösen nem választanánk barátként? Miért vagy miért nem? Hogy tudom ezt megtenni?