2008. november 26. és 30. között Nairobiban találkozóra gyűltek össze a fiatalok Kenya különböző vidékeiről, egyéb afrikai országokból és más földrészekről. Az 1995-ös Johannesburgi találkozó után ez volt a második nemzetközi találkozó, amit a Taizéi Közösség készített elő Afrikában. A bizalom világméretű zarándokútjának résztvevőit 80 különböző felekezetű egyházközség, gyülekezet látta vendégül. Az ifjúsági találkozó hozzá kívánt járulni a testvéri kapcsolatok erősítéséhez és azoknak az előítéleteknek a fölszámolásához, amelyeket a népek közötti kapcsolatok hiánya és történelmi sebek okoztak.

 

A Taizéi Közösség 55 éve van jelen az afrikai kontinensen, a földrész legszegényebbjeinek életében osztozó kis testvéri közösségekben (fraternitásokban). Az évek során a taizéi testvérek éltek Algériában, Elefántcsontparton, Nigériában, Ruandában és Kenyában. Már 16 éve tartózkodnak Szenegálban, Dakarnak egy többségében muzulmánok által lakott szegényes kerületében.

 

Desmond Tutu, Fokföld (Dél-Afrika) már nyugdíjba vonult anglikán püspöke írta: „Afrika olyan földrész, ahol föltárul a keresztre feszítés és a föltámadás legmélyebb értelme, legvégső jelentése. A bizalom és a kiengesztelődés építése itt a mindennapok valósága, a mindennapi élet feltétele… Mindig azt hangoztattam: valamennyien Isten gyermekei vagyunk, Krisztusban nincs különbség ruandaiak, kongóiak, burundiak, kenyaiak, nigériaiak vagy dél-afrikaiak között, Jézus Krisztusban mindnyájan egyek vagyunk. Tudom, hogy a Taizéi Közösség ugyanezt a vallja és tudom, hogy velünk van, amikor ennek az igazságnak a megvalósítására törekszünk Dél-Afrikában, az egész afrikai földrészen és mindenütt a világon, ahol az idegenektől való félelmet barátsággá, kiengesztelődéssé és bizalommá kell átváltoztatni.”

 

Afrikában a megpróbáltatások nem ölték ki az emberi méltóság iránti érzéket, sezt éppen a legszegényebbek között érzékelhető a leginkább. A napi élet nehézségei nem pusztították el az örömöt, a súlyos gondok nem száműzték életükből a táncot. Sokan vannak, akik nem hajlandók megadni magukat a reménytelenségnek. Elsősorban a nők szegülnek vele szembe; ezek az asszonyok leleményesen és állhatatosan végzik a családi és társadalmi élet sokféle feladatát.

 

Szembesülve a földrészre jellemző súlyos viszályokkal, sok bátor ember keresi a kiengesztelődés és megbékélés lehetőségeit. A keresztények számára ezt azt jelenti, hogy kitartanak abban a bizonyosságban, hogy Krisztusban való keresztségünk erősebb kötelék a megosztás erőinél. Nem egy afrikai keresztény életével fizetett e hitbeli meggyőződéséért.

 

A 2009 esztendőre szóló alábbi levelet Alois testvér írta Kenyából. A „Kenyai Levél” 2008 december végén Brüsszelben jelent meg az Európai Ifjúsági Találkozó alkalmából.

A társadalom és benne az emberek magatartása világszerte gyorsan változik. A fejlődés csodálatraméltó lehetőségei megsokszorozódnak, de ugyanakkor a bizonytalanság és a jövővel szembeni nyugtalanság is erősödik. [1]

Ahhoz, hogy a műszaki és gazdasági fejlődés több emberséggel járjon karöltve, nem mondhatunk le a létezés mélyebb értelmének kereséséről. A sokakban jelentkező fásultság és zavarodottság felveti a kérdést: milyen forrásból táplálkozik életünk?

Évszázadokkal Krisztus előtt Izajás próféta rámutatott egy forrásra, amikor ezt írta: „Akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok.” [2]

Manapság sokkal többen vannak, mint korábban, akik nem találják ezt a forrást, sőt Isten neve maga is félreérthetővé vált számukra, vagy teljesen feledésbe merült. Vajon van-e kapcsolat a hit kihalása és az életkedv elvesztése között?

Hogyan szabadítsuk fel magunkban a forrást? Nem azáltal-e, hogy figyelmesek vagyunk Isten jelenlétére? Innen meríthetünk reményt és örömöt.
Akkor a forrás újra felbuzog, és életünk értelmet nyer. Képessé válunk létezésünk elfogadására; arra, hogy életünket ajándéknak tekintsük és átadjuk azoknak, akik ránk vannak bízva.

Akár csak mustármagnyi kis hit is elég ahhoz, hogy felismerjük: nem élhetünk csupán önmagunkért, önmagunknak. Amikor kinyitjuk saját szívünk ajtaját Isten előtt, akkor sok ember számára készítjük elő az Ő jövetelének útját.

Életünk vállalása

Igen, Isten jelen van mindenkiben, a hívőkben és a nem hívőkben egyaránt. Rögtön a Biblia első lapjai költői szépséggel írják le Isten adományát, azt, ahogyan a Teremtő saját éltető lelkét leheli minden emberbe. [3]

Földi életében Jézus megjelenítette az Atya minden egyes ember iránti végtelen szeretetét. Jézus végsőkig menő odaadásával beleírta Isten „igenjét” az emberlét legmélyebb mélységeibe. [4] Krisztus föltámadása óta nem lehetünk reménytelenek sem a világ, sem a magunk sorsát illetően.

Isten lehelete, a Szentlélek, Jézus ígérete óta velünk van, és mindörökre velünk is marad. [5] A szívünkben lakó Szentlélek által Isten „igent mond” létünkre, s mindarra, amik vagyunk. Nem vehetjük hallatlanba Izajás próféta szavát: „Az Úr kedvét leli benned, s országod újra férjhez megy”. [6]

Fogadjuk el tehát magunkat úgy, ahogy vagyunk, olyannak is, amilyenek nem vagyunk, egészen odáig menve, hogy vállaljuk azt is, amit nem magunk választottunk, de mégis hozzá tartozik az életünkhöz. [7] Alkotó emberként bátran építkezzünk abból is, ami nem tökéletes bennünk! Biztosan szabadságra fogunk találni. Életünket még súlyos terheink ellenére is Isten ajándékaként vehetjük kezünkbe, minden napját Isten jelenlétében tölthetjük. [8]

Önmagunkat fölülmúlva

Isten úgy van bennünk, hogy előttünk halad. [9] Elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, ugyanakkor önmagunk fölülmúlására szólít. Időnként fölforgatja az életünket, keresztülhúzza terveinket, keresztezi a szándékainkat. [10] Jézus élete arra indít minket, hogy ebbe a távlatba lépjünk bele.

Jézus engedte, hogy a Lélek vezesse. Szüntelenül az Atya láthatatlan jelenlétére hivatkozott. Ebből forrásozott szabadsága, ami arra késztette, hogy szeretetből odaadja életét. Jézusban sohasem állt egymással szemben az Isten-kapcsolat és a személyes szabadság, sőt, ez a két érték kölcsönösen megalapozta egymást. [11]

Vágy él bennünk az Abszolútum iránt, egész valónk: testünk, lelkünk, értelmünk rá irányul. Égető szomjúságot érzünk a szeretet után, születésünktől késő öregségünkig. S ezt a szomjat még a legszorosabb emberi kapcsolat sem képes teljesen kielégíteni.

Vágyakozásunk gyakran hiányérzetben vagy az üresség érzésében jelentkezik, ilyenkor úgy érezzük, hogy szétesik az életünk. Ez azonban nem természetellenes: emberi személyiségünkhöz hozzátartozik ez a vágyódás. Isten adományának tekintendő; Ő vágyakozásunk mélyén arra hív, hogy lényünket kitárjuk feléje.

Mindegyikünk meghívást kap, hogy föltegye magának a kérdést: Minek a meghaladása szükséges most, miben kellene fölülmúlnom önmagamat? Nem föltétlenül arról van szó, hogy „többet tegyünk”. Isten sokkal inkább arra ösztökél bennünket, hogy egyre jobban szeressünk. S mivel a szeretet egész valónkra igényt tart, hogy megnyilvánulhasson, egy percig se késlekedjünk, hanem máris keressük annak útját-módját, hogyan fordulhatnánk szeretettel embertársaink felé.

Azt a keveset, amit tehetünk, meg is kell tennünk

Segítsük egymást kölcsönösen a hit elmélyítésében:

Túl sok fiatal érzi úgy, hogy magára maradt belső útkeresésben. Ketten vagy hárman már egymás segítségére lehetnek az egymással való osztozás megvalósításában, a közös imádkozásban, bekapcsolva olyan társakat is, akik inkább vallják magukat kételkedőnek, semmint hívőnek. [12]

Az életüket egymással ilyen módon megosztó fiatalok számára komoly támaszt jelenthet az egyház helyi gyülekezete. [13] Az egyházközség a közösségek közössége; minden korosztályt összegyűjt, s tagjai nem úgy választják egymást. Az Egyház Isten családja: olyan közösség, amely kivezet bennünket az elszigeteltségből. Vendégszerető, befogadó közösség, amelyben megvalósul Istennek az életünkre mondott „igenje”; benne rátalálunk Isten nélkülözhetetlen vigaszára. [14]

Bárcsak a szívbéli jóság és bizalom helyévé válnának gyülekezeteink és ifjúsági csoportjaink, ahol befogadó szeretettel figyelnek a leggyengébbekre!

Lépjünk át a társadalmunkat megosztó válaszfalakon!

Vajon ahhoz, hogy létrehozzuk az emberiség nagy családjának egységét, nem az-e az egyik legsürgetőbb követelmény, hogy „alulról” lássuk, „alulnézetből” szemléljük a világot? [15] Ez a szemlélet feltételezi, hogy követői nagyon egyszerűen élnek.

Bár az érintkezés egyre könnyebbé válik, a társadalom mégis változatlanul szétforgácsolt. A közömbösség kockázata egyre nagyobb. Haladjuk meg a társadalmaink elszigeteltségét! Közeledjünk a szenvedőkhöz! Keressük föl a társadalomból kiszorított, rossz bánásmódban részesülő embertársainkat! Gondoljunk a közelünkben élő bevándorlókra - akiktől sokszor olyan távol tartjuk magunkat! [16] Ahol megnő a szenvedés, ott a segítő kezdeményezések is megjelennek; ezek bizony a remény jelei.

Ha harcolni akarunk az igazságtalanságok és a fenyegető viszályok ellen, ha küzdeni akarunk az anyagi javak igazságosabb elosztásáért, akkor feltétlenül meg kell szereznünk az ehhez szükséges hozzáértést, szaktudást. A tanulmányokban és a szakmai képzésekben való állhatatos kitartás is mások hatékony szolgálatának megnyilvánulása lehet.

A szembeötlő szegénység és botrányos igazságtalanság mellett létezik kevésbé látható szegénység is. Ezek egyike a magányosság. [17]

Az előítéletek és félreértések sokszor áthagyományozódnak nemzedékről nemzedékre, és erőszakos cselekményekhez vezethetnek. Léteznek az erőszaknak ártatlannak tűnő formái is, valójában ezek is sértenek, megaláznak. Ilyen például mások kigúnyolása, nevetségessé tétele. [18]

Bárhol éljünk is, egyedül vagy másokkal karöltve azt keressük, hogy mit tehetünk a nyomorúságos, reménytelennek tűnő helyzetekben. Föl fogjuk fedezni Krisztus jelenlétét ott is, ahol egyáltalán nem számítunk rá. A föltámadt Krisztus jelen van köztünk, az emberek között. Előttünk jár a részvét, a könyörületesség útjain. És Szentlelkével megújítja a Föld arculatát.