2 Sám 11, 2-17; 26-27

Az egyik nap estefelé történt, hogy Dávid fölkelt fekvőhelyéről és fölment királyi palotája tetőteraszára. A tetőről meglátott egy asszonyt, amint épp fürdött. Nagyon szép asszony volt. Dávid elküldött és értesüléseket szerzett az asszony felől. Így tájékoztatták: „Batseba az, Eliam lánya, a hettita Urijának a felesége.” Erre Dávid elküldte embereit és elhívatta. El is ment hozzá, és ő együtt hált vele, majd havi tisztulása közeledtekor hazament. Ám az asszony teherbe esett. Erre elküldött és megüzente Dávidnak: „Állapotos vagyok.” Ekkor Dávid üzenetet küldött Joábnak: „Küldd nekem haza a hettita Uriját!” S Joáb elküldte Uriját Dávidhoz. Amikor Urija elment Dávidhoz, Dávid érdeklődött, hogy áll a dolog Joábbal, a csapatokkal és a hadakozással. Aztán azt mondta Dávid Urijának: „Menj haza házadba és mosd meg a lábad.” Erre Urija eltávozott a királyi palotából; megtisztelő ajándékot vittek utána a király asztaláról. De Urija a királyi palota kapuja előtt, ura szolgái közt tért nyugovóra, nem ment le házába. Amikor Dávidnak jelentették: „Urija nem ment le a házába”, Dávid megkérdezte Urijától: „Hát nem a csatából jöttél? Miért nem mész le a házadba?” Urija így válaszolt Dávidnak: „A láda, valamint Izrael és Júda sátorban laknak, parancsnokom, Joáb és parancsnokom szolgái a puszta földön táboroztak. Hát akkor én hogy menjek le házamba enni, inni és asszonnyal hálni? Amint igaz, hogy az Úr él és te élsz: ilyet nem teszek!” Erre Dávid azt mondta Urijának: „Ma még maradj itt, holnap aztán elbocsátlak.” Urija tehát Jeruzsálemben maradt azon a napon. Másnap Dávid meghívta, hogy egyék és igyék nála és lerészegítette. De Urija este kiment és ura szolgáival tért nyugovóra, nem ment le a házába. Másnap reggel Dávid levelet írt Joábnak, és Urijával vitette el. A levélben ezeket írta: „Állítsátok Uriját előre, ahol leginkább tombol a harc. Aztán húzódjatok mögüle vissza, hogy eltalálják és halálát lelje.” Így esett, hogy a város ostromakor Joáb olyan helyre állította, ahol – amint tudta – bátor harcosok álltak. Amikor aztán a városbeliek kitörtek és Joábbal megütköztek, a népből, mármint Dávid emberei közül néhányan elestek. A hettita Urija is halálát lelte.

(...)

Amikor Urija felesége hírét vette, hogy férje meghalt, elsiratta férjét. Amikor azonban letelt a gyász ideje, Dávid elküldött, és magához vette a házába. Így felesége lett, és fiút szült neki. De az a tett, amit Dávid elkövetett, nem tetszett az Úrnak.

 

2 Sám 12, 1-15: Akkor az Úr elküldte Nátán prófétát Dávidhoz. El is ment hozzá, és így beszélt: „Egy városban élt két ember. Az egyik gazdag volt, a másik szegény. A gazdagnak rengeteg juha, kecskéje és barma volt. A szegénynek azonban nem volt egyebe, csak egy kis báránya, vette magának. Etette, úgyhogy megnőtt, vele magával és gyermekeivel. Evett a kenyeréből és ivott a poharából. Az ölében aludt, s olyan volt, mintha a lánya lett volna. Egyszer vendég érkezett a gazdag emberhez. De nem tudta rászánni magát, hogy a juhai vagy barmai közül egyet is elvegyen, és a vendégnek, aki érkezett, elkészítse. Ezért elvette a szegény ember báránykáját, és azt készítette el vendégének.” Dávid nagyon megharagudott az emberre, és azt mondta Nátánnak: „Amint igaz, hogy az Úr él: az az ember, aki ilyet tesz, az a halál fia. A bárányt négyszeresen vissza kell fizetnie, amiért így tett, és nem volt kímélettel.” Erre Nátán így szólt Dávidhoz: „Magad vagy ez az ember! Ezt mondta hát az Úr, Izrael Istene: Fölkentelek Izrael királyává és kiszabadítottalak Saul kezéből. Neked adtam urad házát és a kebledre urad asszonyait, rád bíztam Izrael házát és Júda házát. S ha ez kevés lett volna, még megtetéztem volna ezzel meg azzal. Miért vetetted hát meg az Urat, s tettél olyat, ami gonosznak számít az Úr szemében? Kard által elveszítetted a hettita Uriját, hogy feleségül vedd a feleségét. Igen, elveszítetted az ammoniták kardja által! Nos, a kard sose fordul el házadtól, amiért megvetettél, és elvetted a hettita Urijától a feleségét, hogy a te asszonyod legyen. Ezt mondta az Úr: Nos, a saját házadból hozok rád romlást. Elveszem a szemed láttára asszonyaidat és odaadom őket másvalakinek, hogy napvilágnál asszonyaiddal háljon. Te titokban tetted, de én egész Izrael szeme láttára, napvilágnál viszem ezt végbe!” Erre Dávid így szólt Nátánhoz: „Vétkeztem az Úr ellen!” Nátán ezt válaszolta Dávidnak: „Így az Úr is megbocsátja bűnödet, s nem halsz meg. De mert ezzel a tetteddel káromoltad az Urat, a fiú, aki született neked, meghal.” Ezzel Nátán elment haza.

Egy nap a nagy Dávid király meglát egy nőt, akit meg is kíván. Bár a vágy emberi tulajdonság (az ember ugyanis vágyakozó lény), ebből nem következik, hogy minden vágy szükségképpen helyénvaló. Kötelességünk tekintettel lenni másokra is, csakúgy mint Isten törvényére. Dávid azonban király, magát törvényen felül állónak tartja és semmilyen korlát nem köti meg a kezét. Ezért elviszi magához az asszonyt és vele hál anélkül, hogy törődne a következményekkel.

A dolgok hamar tovább bonyolódnak. Mivel a gonosznak megvan a saját dinamizmusa, a házasságtörés hazugsághoz, végül pedig gyilkossághoz vezet. A király olyan apró lépések hálójába bonyolódik, amelyek egyre távolabb viszik őt a helyes úttól.

Ezen a ponton érkezik meg Nátán. Meglátogatja a királyt és egy történetet mesél el neki. Ha Isten nevében azonnal elítélte volna, talán csak dühös reakciót váltott volna ki Dávidból, egyre jobban bezárva őt a helytelen tettek csapdájába. Hogy kivezető utat találjon bűnös viselkedéséből, Dávidnak távolságra van szüksége. Nem a saját szemléletmódjából és elkerülhetetlen önigazolási kényszeréből kell kiindulnia, nem is királyként, nem a világegyetem középpontjaként kell tekintenie magára, akinek mindent szabad: hanem egy embernek kell látnia magát a sok közül. Nátán elég éles eszű ahhoz, hogy Dávid elítélje önmagát, amikor a próféta másik ember képében tart tükröt neki.

Miután a király tette elítéltetik - nem Isten, hanem saját maga által - Nátán azzal folytatja, hogy bűnös tetteinek két következményét vázolja fel. Először is az erőszak, amelyet mások ellen követett el, ellene és családja ellen fordul majd. Ez a lét egyik általános "törvénye", amit Jézus így fejez ki: „Aki kardot ragad, az kard által vész el.” (Mt, 26,52) Másodszor pedig a titokban elkövetett cselekedetei nyilvánosságra kerülnek majd. „Mert semmi sincs úgy elrejtve, hogy elő ne kerülne, és nincs titok, ami ki ne tudódna, és nyilvánosságra ne kerülne.” (Lk 8,17) Mindkét állítás a Bibliai ítéletről alkotott felfogás fontos nézőpontját mutatja meg, nevezetesen azt, hogy tetteink igazi jelentése teljes valójában megmutatkozik majd. Az igazság feltárulása nem büntetés, hanem része annak a folyamatnak, amely által létünk legmélye megnyílik Isten gyógyító szeretetének.

A történet a király bűnbánatával végződik. Beismeri bűnét és azon nyomban megkapja a prófétától Isten megbocsátásának örömhírét. Ahogy Ezekiel próféta később mondja: az Úr nem leli örömét a bűnös halálában, hanem inkább azt szeretné, hogy letérjen bűnös útjáról és éljen (vö. Ez 18,23). Ennek ellenére az újszülött halála, ami modern érzékenységünkkel olyan nehezen feldolgozható, azt a tényt jelzi, hogy a gonosz gonosz marad és elkerülhetetlenül a halál felé visz még akkor is, ha a bűnök bocsánatot nyernek. Van azonban feltámadás: nemsokkal később Batsebának és Dávidnak új gyermeke születik, a későbbi nagy Salamon király, akin keresztül az Isten és népe közötti kapcsolat ismét tetőpontjához ér.

 A mai társadalomban hol látom a Dávid által is megélt kísértést, hogy az ember a saját törvényei szerint éljen? Mi tesz minket képessé arra, hogy ezzel megbirkózzunk?

 Nátán Isten nevében azt mondta a királynak: „Megvetettél engem.” Milyen értelemben igaz ez?

 Szükséges megvallani a bűneinket, hogy bocsánatot nyerjünk? Miért vagy miért nem?

 Dávid történetének vannak-e olyan részei, amelyek megszólítanak? Melyek ezek?