Amikor ezt hallották, haragra gyulladtak, és fogukat vicsorgatták ellene. István azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján.” Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le ruhájukat. Míg kövezték Istvánt, így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Majd térdre esett és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” Ezekkel a szavakkal elszenderült.És Saul helyeselte meggyilkolását.

 

Azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen. Az apostolok kivételével mindnyájan elszéledtek Júdea és Szamária tájékára. Istvánnak az istenfélő emberek megadták a végtisztességet, s nagyon megsiratták. Saul ellenben csak úgy tajtékzott az egyház ellen, sorra járta a házakat, elhurcolta a férfiakat és nőket, és börtönbe vetette őket.Azok, akik szétszéledtek, ahová csak elvetődtek, mindenütt hirdették az evangéliumot.

Istvánt azzal vádolják, hogy Jeruzsálem temploma és Mózes törvénye ellen beszél (Ap.Csel. 6,13). István saját védelmében először elmondja Isten és az ő népének történetét, aztán tér rá a vádakra. A templommal kapcsolatban elmagyarázza, hogy tulajdonképpen a Sinai hegyen kötött szövetség óta Isten azt választotta, hogy népe között lakjon és megparancsolta Mózesnek, hogy építsen egy szent helyet, a „szövetség sátrát”. Később Dávid fia, Salamon templomot épített Jeruzsálemben. István azonban bibliai szövegeket idéz, hogy bizonyítsa: Isten a mennyben és a földön lakik, a teljes univerzumban. Mózes törvényével kapcsolatban István a vádakat vádlói ellen fordítja. Nem azok szegik meg Isten törvényét, akik Jézusban hisznek, hanem azok, akik elárulták és megölték őt.

István valószínűleg nem Jézus megölésével szerette volna beszédét befejezni. Az Apostolok Cselekedeteiben a vád, miszerint „ti öltétek meg Jézust”, mindig Isten örömhírével folytatódik: „de Isten feltámasztotta őt!” Ezen a ponton István szavai annyira elviselhetetlennek tűnnek már vádlói számára, hogy nem hagyják mondandóját befejezni. Jóllehet dühösek, István ennek ellenére folytatja. Valójában már nem is hozzájuk beszél és nem vitatkozik tovább. A Szentlélek képessé teszi őt, hogy láthassa a láthatatlant és István csak ennek tanúja lesz. Látja a feltámadt Krisztust Isten dicsőségében és egyszerűen csak tolmácsolja, amit lát. Vádlói ezután befogják fülüket és hangos kiáltozásba kezdenek, hogy ne hallják István „istenkáromlását”.

A probléma nem azzal van, hogy látja a megnyílt eget. Már István előtt Izaiás és Ezekiel is látta a megnyílt mennyországot és Isten dicsőségét az ő mennyei templomában, amelyet nem emberi kéz épített. Azért vádolják Istvánt istenkáromlással, mert azt állítja, látja az ember Jézust Istenben. Hogy osztozhat egy elítélt és kivégzett ember Isten dicsőségében? Ez azt jelentené, hogy Istenben van hely a szenvedés és halál számára. István pontosan megértette, hogy miről van szó, amikor a később apostollá vált Pál - aki jelent volt itt is - beleegyezik István meggyilkolásába. Ha István tanúságtétele igaz - amelyről később Pál is meggyőződik - akkor Istenben van helye a „balgaságnak” és a „gyöngeségnek”. (1 Kor. 1, 35)

István látja, hogy Jézus egy az Istennel. Látomása Isten és Jézus egységéről alakítja és irányítja imádságát. Az Apostolok cselekedeteiben már korábban említett imák mind Istenhez fohászkodnak. István az első, aki Jézushoz imádkozik. A kereszten Jézus a 31. zsoltár szavaival szólította meg Istent, az Atya szót is használva. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” István ugyanezekkel a szavakkal imádkozik Jézushoz: „Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet”. Úgy imádkozik Jézushoz, ahogy az emberek Istenhez imádkoznak. Nem azért, mert a Szentháromságban való hitről tudomása volt, hanem azért, mert Istenre néz és látja Jézust.

A megfeszített Jézus Istennel való egységéből és a dicsőségéből, melyben Jézus is részesül, még egy dolog következik. Mivel hűséges volt mindhalálig, István párhuzamba állítja őt a hét testvérrel és anyjukkal, akik vértanúságot szenvedtek két évszázaddal azelőtt Makkabeus idején (2Mak. 7). Van azonban egy fontos különbség. A hét testvér megkéri Istent, hogy tegyen igazságot és megfenyegetik vádlóikat: „De ne hidd, hogy büntetlen maradsz, hisz arra vetemedtél, hogy az Isten ellen tusakodj.” „De te, aki annyi szörnyűséget kiagyaltál a zsidók ellen, te nem menekülsz meg Isten kezétől.” (2 Mak, 7,19. 31.) István azonban így imádkozik: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” Nem kér bosszút, mert Istenre néz és látja Jézust, a megfeszített ember fiát. Nem imádkozhat Istenhez anélkül, hogy Jézus ne jelenjen meg neki. Hogyan könyöröghetne Jézushoz- aki szerette szerette ellenségeit - megtorlásért és bosszúért?

Az üldöztetés István vértanúságával kezdődik, de nem állíthatja meg az evangélium terjedését. Sőt, a jó hír határokon át terjed azokon keresztül, akiknek menekülniük kell és szétszóratnak a világ számos táján.

 Hogyan hat és alakítja imáinkat az, ahogy Istent látjuk?

 Mi okozza bennünk azt a vágyat, hogy a megbocsátás megszülessen és növekedjen bennünk?

 A személyes életem, az egyház, vagy a közösségem mely nehéz pillanatai váltak lehetőséggé a továbbhaladáshoz?