„Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek” [1]: Milyen béke is az, amit Isten nekünk ajándékoz?

Elsősorban belső béke, a szív békéje. Lehetővé teszi, hogy reménnyel telten nézzünk a világba még akkor is, ha azt gyakran erőszak és konfliktusok szaggatják szét.

Isten békéje egyben támasz is, hogy egészen egyszerű módon járulhassunk hozzá a béke építéséhez ott, ahol az veszélyben van.

Mindennél sürgetőbb, hogy béke legyen a világban, ezáltal csökkenhessen a szenvedés, különösen azért, hogy a ma és a holnap gyermekei ne félelemben és bizonytalanságban éljenek.

Evangéliumában Szent János három szóban fejezi ki tündöklő megérzését Istenről: „Isten a szeretet.“ [2] Ha csak ezt a három szót megértjük, már messze juthatunk. Nagyon messze.

Miért ragadnak meg minket annyira ezek a szavak? Azért, mert ragyogó bizonyosság rejlik bennük: Isten nem azért küldte Krisztust a földre, hogy bárkit is elítéljen, hanem hogy mindenki tudja, ő szeretett ember, és így megtalálhassa az Istennel való közösség útját.

Az ámulatba ejtő szeretet, és az a tudat, hogy szeretik, egyeseket magával ragad, sőt eltölt. Miért vannak hát mások, akik úgy érzik, hogy kevés figyelemben részesülnek?

Bárcsak mindenki megértené: Isten a legmélyebb magányunkba is elkísér minket, és így szól mindenkihez: „Sokat érsz szememben, drága vagy nekem, és én szeretlek téged.“ [3] Igen, Isten csak szeretetével ajándékozhat meg minket, ebben áll az egész evangélium.

Isten arra kér, és azt kínálja fel, hogy egyszerűen fogadjuk el végtelen irgalmát.

Néha nehéz megértenünk, hogy Isten szeret minket, de amikor felfedezzük, hogy szeretete mindenek előtt megbocsátás, szívünk megnyugszik, sőt, átváltozik.

Istenben elfeledhetjük azt, ami a szívünket gyötri, nála olyan forrást találunk, melynél újra friss lendületre lelhetünk.

Tudjuk-e eléggé? Isten annyira megbízik bennünk, hogy mindannyiunkat személyesen hív. Mire hív? Arra, hogy mi is úgy szeressünk, ahogy ő szeret minket. És nincs annál mélyebb szeretet, mint odaadni magunkat Istennek és másoknak.

Aki Istenből él, az úgy dönt, hogy szeret. Az elszántan szerető szív pedig határtalan jóságot sugározhat. [4]

Aki bizalomban szeret, annak derűs szépséggel telik meg az élete.

Aki úgy dönt, hogy szeret, és ezt az életével mondja el, az szembe találja magát az egyik legnehezebb kérdéssel: Hogyan enyhítsük a közel és távol élő emberek szenvedését és fájdalmát?

Mit jelent tehát szeretni? Talán azt, hogy osztozunk a leginkább kiszolgáltatottak fájdalmában? Igen, azt jelenti.

Vagy talán azt, hogy magunkról elfeledkezve, a szív határtalan jóságával önzetlenül mások felé fordulunk? Igen, bizonyosan.

És még mit jelent szeretni? Azt jelenti, hogy megbocsátunk és kiengesztelődve élünk. [5] A kiengesztelődés pedig mindig tavasz a szívnek.

A kis hegyi faluban, ahol születtem, a házunkhoz egész közel lakott egy nagyon szegény, sokgyermekes család. Az édesanya meghalt. Az egyik gyerek, aki valamivel fiatalabb volt nálam, gyakran átjött hozzánk. Úgy szerette édesanyámat, mintha a sajátja lett volna. A fiú egy nap megtudta, hogy elköltöznek, és nagyon nehezére esett elhagyni a falut. Hogyan lehet egy öt-hat éves gyermeket megvígasztalni? Úgy tűnt, mintha hiányzott volna a megfelelő rálátása, hogy megértsen egy ilyen elválást.

Röviddel halála előtt Jézus megígéri az övéinek, hogy vigasztalót küld nekik: a Szent Lelket, aki támaszuk lesz, vigasztalja őket és mindig velük marad. [6]

Ma is minden ember szívében szelíden ezt ismétli: „Soha nem hagylak egyedül, elküldöm neked a Szent Lelket. Még a mély kétségek között is közel maradok hozzád.“

Befogadni a Szent Lélek vigasztalását annyit jelent, hogy csendben és békében, újra és újra ráhagyatkozunk. Így, amikor megrázó események történnek, akkor képesek leszünk túljutni rajtuk.

Annyira törékenyek lennénk, hogy vigasztalásra szorulunk?
Mindannyian megrendülhetünk, ha megpróbáltatáson megyünk keresztül, vagy másokat szenvedni látunk. Megtörténhet, hogy a hitünk meginog és a reményünk kialszik. Sokszor türelmesnek kell lennünk magunkkal, hogy visszanyerjük a hit bizalmát és a szív békéjét.

Van olyan fájdalom, ami különösen is megsebez: ilyen a közeli hozzátartozónak a halála, akire talán szükségünk lenne, hogy földi utunkat megtaláljuk. De még egy ilyen megpróbáltatás is átváltozhat, és utat nyithat a közösség felé.

Az is, aki eljut a fájdalom legvégső határáig, visszakaphatja az evangélium örömét. Isten eljön, és magához ölelve minket beragyogja az emberi fájdalom misztériumát.

És ilyenkor már a remény útján járunk. Isten nem hagy minket magunkra.

Közösségbe vezet minket, az Egyház szeretetközösségébe, amely egyszerre titokzatos és oly nélkülözhetetlen...

A közösségben jelen lévő Krisztus [7] megadja a vigasztalás mérhetetlen ajándékát.

Amennyiben az Egyház képessé válik a megbocsátás és az együttérzés közvetítésével gyógyulást hozni a szíveknek, hozzáférhetőbbé teszi a Krisztussal való közösség teljességét.

Amikor az Egyház arra törekszik, hogy szeressen, és megértse azt, ami minden emberben titok, ha szüntelenül meghallgat, vigasztal és gyógyít, akkor megvalósítja a legfényesebb mivoltát: a közösség kristálytiszta példázatát.

A kiengesztelődésért és a békéért való fellépés belső harcot feltételez, és ez nem a könnyebbik út. A könnyebbik úton semmi maradandót nem lehet létrehozni. A közösségi lelkület nem naívságot, hanem a szív kitárulását és mély jóindulatot jelent, a gyanúsítást pedig figyelmen kívül hagyja.

Készen állunk-e arra, hogy a közösség szolgálatába állva életünkben mindig a bizalom és az állandóan megújuló szívbéli jóság útján járjunk?

Ezen az úton néha lesznek kudarcok. Ilyenkor ne felejtsük el, hogy a béke és a közösség forrása Istenben van. Így nem bátortalanodunk el, hanem gyengeségünkre a Szent Lelket hívjuk.

A Szent Lélek pedig egy életen át újra és újra lendületet ad, hogy kezdetről kezdetre haladva a békés jövő felé vezessen minket. [8]

Amennyiben közösségünk megteremti az emberiség családjában annak a lehetőségét, hogy szélesebbre tárja…